Szabó T. Anna: A Törésteszt – Női üvöltések, sebek és a család változó normái
„Nincs test” - így kezdődik Szabó T. Anna első novelláskötetének első novellája, az Origó, ami dühös-lendületes szövegfolyamával finoman vezet át minket a szerző versvilágából lírai szociohorrorjába. A Törésteszt 49 üvöltés, néha fájdalmas, néha szerelmes, sokszor dühös, többször magányos vagy reménytelen. Jó részt nők üvöltenek (ritkán férfiak), akik a gyereknevelés, a munka és a férj mellett vagy teljesen egyedülállóként követelik a saját életüket. Szabó T. Anna első felnőtteknek szóló prózakötete, a Törésteszt, az idei ősz egyik legnagyobb meglepetését okozza majd - írja róla a Könyvesblog. A Törésteszt novellái nem hazudnak, könyörtelenül mutatják meg, hogy nem családot alapítani nehéz, hanem azt megtartani.
Egy interjúban a szerző azt nyilatkozta, hogy kishíján Robbanótest lett a címe, de végül megváltoztatta. Vitathatatlanul jó döntés volt. Ahogy ő is mondja, az tetszett neki nagyon ebben a címben, hogy a test szó is benne van, és a rés is. „A testen ott a rés, ami egyszerre jelenti a vágyat és a sebezhetőséget” - teszi hozzá.
A nők helyzete és a hétköznapi elnyomás
A Törésteszt novelláinak szereplői (főleg) nők, akik semmilyen nagyszerű dolgot nem tesznek, csak próbálnak élni. Hogy egy élet mennyire nagyszerű teljesítmény, az a novellák olvasása után kiderül, mert miközben a történetmesélés alapvetően a nagy témák feldolgozása és erős példák felmutatása mentén szerveződik, addig az élet nem ilyen. Örülünk, ha a négy fal között egy ún. átlagos életet képesek vagyunk tisztességgel lehozni. A hétköznapi elnyomásokat már észre sem vesszük, a játék részének tekintjük, mintha nem is lehetne máshogy, mással, másképp élni. A saját élethez való jogról szól ez a könyv, mert néha egy-egy novellának kell emlékeztetnie az olvasót, hogy nem szűnik meg az élete harmincévesen, az első gyereknél, a válásnál, a szakításnál, sőt a szerelemnél, az együttélésnél vagy a családnál sem, ahogy ez a kötet szereplőivel történik.
A nőt nem a család, nem a férfi, nem az anyós és nem a gyerek hozza létre, de ezt sokan hajlamosak elfelejteni, ezért nem rossz, ha néha emlékeztetnek arra, hogy nem a másokkal való viszonyainkban leszünk valamilyenek. Az üvegplafon töréstesztje ez a könyv, amennyiben a novellák főszereplői nem juthatnak előrébb a saját életükben, általában azért, mert alá kell rendelniük magukat különböző férfiak elvárásainak. A nők pozíciója, a nagyvárosokban legalábbis, sokat javult az elmúlt száz évben, de az elvárások sajnos ugyanolyanok: egy nő legyen kedves, megértő és türelmes, mert különben nem tekintik nőnek. "Nem nő vagyok. Eszköz csak, katona." Minden történet középpontjában a nő áll. Ha fizikailag nincs is jelen némely novellában, akkor is ő mozgatja a szálakat, és hat az eseményekre. Szabó T. Anna Töréstesztjének novellái „női szövegek” abban az értelemben, hogy nagy részük olyan tematikát dolgoz fel, melyben a szereplők saját nőiségüket s a rájuk erőltetett szerepeket problematizálják. Gondolkodásra késztetnek arról, hogy a szerepek, amiket vállalunk, mennyire saját döntéseink eredményei, s milyen eszközeink vannak ahhoz, hogy kitörjünk a skatulyákból.
Családi diszfunkciók és a patriarchális hagyományok
Mi minden fér egy kapcsolatba? Mit lehet kibírni, hogy lehet kibírni, ki győz le kit? Lehet-e birtokolni valakit anélkül, hogy megtörjön, vagy beletörődjön abba, amin nem mer változtatni? A test törékeny, a test erős. Vágy és harag, nő és férfi. Itt és most. A szereplők ismerősek, mégis különös fénytörésben látunk rájuk, ahogy a szerelem és a lemondás határán kibeszélik a titkaikat, végre kimondják a vágyaikat, vagy lelepleződnek a hazugságaik.
Chiptuning Szabó Roland műhelyében
A diszfunkcionális családok mind hasonlók egymáshoz, minden diszfunkcionális család a maga módján az, ha már a boldogság eltűnt. Szabó T. Anna család- és nőtörténetei ezt csak megerősíthetik: tényleg nincs már normális család, vagy ami sokkal fontosabb: az új normális a szétesett család. Elmúltak azok az idők, amikor azon merengett szerző és olvasó, hogy miért mennek tönkre a családok, a bajok eredőjét keresték, de szép lassan mindenki belenyugodott, hogy nem vágyakozni kell egy fiktív élethelyzet iránt, hanem megismerni azt a rosszat, amiben élünk. A Töréstesztben a családok olyan önálló létezők, amik lélegeznek, növekednek, csökkennek, megfertőződnek, megbetegednek, de mindenek előtt felszámolják a család alá tartozó embereket. Hiába tartjuk természetes intézménynek a családot, a novellákból az derül ki, hogy rohadt nehéz vagy lehetetlen egy ilyen szeretetközösségben élni.
Egyszerű a helyzet: az élet minden területére gyakorlással és tanulással készül fel az ember, de a családra érzelmi úton, megterhelve sok százévnyi kulturális és vallási hagyománnyal, valamint sok évtizedes családtörténetekkel. Nincs megoldás, az ének, identitások és nézőpontok elvesznek, hogy azok üres helyét betöltse a zsidó-keresztény kultúra patriarchális hagyományával megterhelt elvárás: csak családban lehet létezni, a családot meg a férfi irányítja. "Azért váltam el harminchat év után, mert elfáradtam. Belefáradtam ebbe az egészbe, kész, vége. Amikor végre már lehetett, nyugdíjaztam magamat a házasságomból is." A novellák szűk, fullasztó terekben és életekben játszódnak, ahol a nagy dolgok piszlicsárénak, a kisszerűek meg nagyszerűnek látszódnak. A hétköznapokba kódolt csalódottság, reménytelenség, vagyis a meg nem élt élet nemcsak a családi, hanem nagyobb közösségek működését is veszélyezteti. Nem értjük a Brexit, a kvótanépszavazás vagy Trump győzelme mögötti borzasztó elégedetlenséget, de az látszik, hogy alapvetően nem ideológiákra, hanem személyes történetekre kell visszavezetni. Ha egy párkapcsolat vagy egy szülő-gyermek viszony aránytalan, akkor abban megszűnik a szabadság, és egyre fokozódik, akár az őrületig a frusztráció és a harag.
A harag, a hallgatás és a szabadság keresése
A Törésteszt antihősei súlyos traumákon átesett nők, csendben mindenféle megaláztatást eltűrő és elszenvedő feleségek, beteg kapcsolatban élő hitvesek, fizikai bántalmazást elviselő - sőt azt szinte normálisnak tartó - asszonyok. Szabó T. Anna ebből a szempontból egy sebszakértő író. Olyan, mintha egy szuperhőssel lenne dolgunk, aki ránéz random emberekre és párokra, és rögtön meglátja, mi a rohadás tárgya. "Hogy történjen valami. Ebben a fulladásban. “Kisüvít belőlem az űr."
Azt szoktam mondani, hogy a Törésteszt a harag könyve. A forrása pedig a korábban említett kiszolgáltatottság, és női részről a hallgatás évezredes kényszere. Még száz évvel ezelőtt sem vették komolyan, ha egy nő nyíltan elmondta, ami bántja. Sőt, még ötven évvel ezelőtt is nagy gyakorlatuk volt a nőknek az elhallgatásban (értve ezalatt a titkokat is, meg azt is, hogy befogják, amikor rájuk szólnak). Talán éppen azért agresszívabb sokszor a friss női megszólalás, mert olyan sokáig kellett visszafojtani a könnyeket, hogy méreg lett belőle, megmérgeződtünk. Érdemes elolvasni ebben a tárgyban Virginia Woolf vagy Szabó Magda írásait - de ők nemcsak az agresszióról beszélnek, hanem leginkább a szabadságról. Én is arról akarok beszélni, hogy élet-halál kérdése, hogy szabadok legyünk. "Mondok valamit. Ne állj itt a hátam mögött, zavar. És ne mondd, hogy ne mondjam. Nem könnyű mondani. Még leírni se, hogy ha téged nem ismerlek meg, nem ilyen lett volna az életem."
Nyomot hagyni magunk után... Beszélgetés Szabó T. Annával
Lírai próza és visszatérő motívumok
A főleg három-négyoldalas novellák (néhány hosszabb is akad) sűrűek és izgalmasak, és mindegyik működik önállóan is, mert Szabó T. Anna nemcsak rendkívül érzékeny a személyes és párkapcsolati történetekre, de azokat remek technikával építi fel. Szabó T. Anna Törésteszt című kötetének novellái eredetileg a Nők Lapjában jelentek meg, tárcák formájában. Ez a kontextus sok mindent meghatároz a szövegekkel kapcsolatban: nem feltétlenül a legkidolgozottabb karakterekkel működnek, azonban beleragadnak az ember fejébe, továbbgondolásra késztetve olvasójukat. Habár prózáról beszélünk, mégsem vegytiszta a műfajiság. Szabó T. Anna szövegei erősen lirizáltak, ismétlésekkel dolgoznak - gyakran inkább egy szuszra elszavalt szabad versre emlékeztetnek, mintsem novellára. A szerző a következőt nyilatkozta egy interjúban ezzel kapcsolatban: „Ez a fajta beszéd nagyon fontos nekem, az átmenet a szerepversből a prózába. Van néhány verssűrűségű novella ebben a kötetben."
Különösebb szerkesztési elvet nehéz felfedezni a könyvben, néhány egymást követő történetet azonban összekapcsolnak bizonyos motívumok: a víz, a tűz vagy a gyűrű. Természetesen ezek sem véletlenek, hiszen a négy elem közül a víz a női minőséghez, a tűz a férfihoz tartozik, a gyűrű pedig a házasság, az összetartozás egyik legfontosabb jelképe, amely azonban az egymásrautaltságot és a kiszolgáltatottságot is jelképezi a kötetben. De a baba mint a nőiesség üres, üvegszemű szimbóluma is visszatérő elem, kezdve Szilágyi Lenke fotójával a borítón, egészen a konkrét novellákig (Kicsibaba, Plüss). Ennek csúcsa, mikor a Tortasírban összefonódik a játék baba és a halott baba története. A kiszolgáltatottság a tárgyakkal való viszonyra is jellemző. Több női figura megjelenik, aki a vásárlásba menekül, s mintha minden vágyát, amelyet sem megfogalmazni, sem kielégíteni nem tud, egyetlen objektumba helyezné bele: például egy csizmába. Azonban rendszerint ez a bizonyos tárgy lesz a vesztének okozója - a csizma sarka kitörik, a nő elesik, és megalázó pozitúrában fekszik férje előtt a földön. A kiszolgáltatottság érzésének egyik legerősebb tolmácsa a Hold című novella női alakja. A történetek közös eleme tehát a törés, ahogyan a szerző fogalmaz: vagy tárgyak törnek ketté bennük, vagy az emberi életek. A szituációk pedig egyértelműen a társas kapcsolatokhoz vagy éppen azok hiányához kapcsolódnak - emberi játszmákhoz.
Sorsképek és sztereotípiák: Róza és Csipke
A főhősök többsége nő: anya, feleség, nagymama, középkorú vagy idősebb. A szövegek formája változó: van köztük leíró jellegű történet, monológ (melynek címzettje egy meg nem jelölt másik fél - akivel így az olvasó könnyen tud azonosulni) vagy párbeszédes formájú írás. Az utóbbi két típusba tartozó szövegek azok, amelyek leginkább sztereotipnak tűnnek, ahogy ezt a kritikusok is kiemelték. Macsó férfiak „man talk”-olnak: „Volt egy másik nőm, az is vörös volt, igaz, festett, na az meg is mondta, hogy ha otthagyom, megátkoz. Ettől aztán ki is vágtam azonnal, mint a macskát, engem senki nem fenyegethet büntetlenül, érted” (Cruelty free). A férfifaló nők pedig dicsekednek: „A nagy mell stimmel, csak én szép vagyok, és az is maradok. A szoptatástól még nagyobb lesz, és a gyerekeim rajongani fognak értem. A pasik majd lesik az ovi előtt, ahogy a fiam megcsókolja a számat” (Kőgyerek). Szabó T. Anna ezeknek a szövegeknek a megformálásában igyekezett a leghitelesebb képet adni, a megfogalmazás tekintetében is: „A tej az utolsó, amit meginnák, inkább halnák éhen” (Kajafás és az aranycipő). Ezek a szövegek tényleg sztereotipak, de nagy részben azért, mert performatív aktusok, ahogy a való életben is. Arról szólnak, hogy meggyőzzék hallgatójukat: a történetek gazdái tényleg menő férfiak és sikeres nők. Persze valószínűleg a nagyhangú beszélők magukat is győzködik mindeközben.
Róza negyvenéves. Ha nem jött volna ez az új, váratlan szerelem, ez a fiatal fodrászfiú, akkor már azt hinné, hogy örökre elszúrta az életét, mikor tizenkilenc évesen beleszeretett az egyetemi vendégtanárába, és gyereket szült neki. "Az asszony, aki az asztmás fiát jött gyógyíttatni, reggel érkezett a fürdőhelyre. Szőke volt, szép, de a szeme karikás." "Nem tudok megszokni itt. A legrosszabb az, hogy igazából nincs is kinek elmondanom." Nem kellett volna hagynia, hogy az apa háromévesen elvigye a lányát Los Angelesbe. Róza elhitte, hogy az ő érdekében, hisz reménytelen volt felnevelnie egyedül. Billnek esze ágában sem volt őt is kivinni. Családja volt, hát persze - de ezt nem is titkolta. Akkor is ott volt az ujján a karikagyűrű, amikor Rózát először megsimogatta. [...] Azon az éjszakán Róza kiszakadt magából. Nézte magát, és nem érzett semmit. Emelkedett. Sötét ég, sötét víz. Éles, tágas, beláthatatlan pusztaság. A lélek látta a földet. És akkor megértette. Mi ehhez képest az ő fájdalma, hogy mérhető ehhez a végtelen egykedvűséghez az ő jeltelen és jelentéktelen magányossága. A fájdalom is olyan, akár a víz és a fény: van. Ember nem is kell hozzá. Megértette, hogy semmivé kell lennie, ha nem akar megsemmisülni. Lehunyta a szemét. Nem akar meghalni. Csak ennyit kellett eldöntenie, mert mire megint kinyitotta, ismét lentről látta az eget. Ernyedt testét átengedte a víznek, fókuszálatlan tekintetét a szédítő, lassan világosodó égnek, és hosszan kifújta a levegőt. Elengedte a szomorúságát. Az egész életét elengedte akkor - szálljon csak, oldódjon el. Ezáltal született újjá. Lucát is úgy szerette ezután, hogy nem próbált meg többet kapaszkodni bele, Mindent üvegen át nézett, mint aki most már mindig kívül akar állni a világon. Tizenkét évig nem érintett meg senkit szerelemből - és most mégis, itt ez a fiú. ez az áhítatos majdnem-kamasz. Akit ő választott. Akinek ő tett rá a kezét a nyakára, követelőző gyöngédséggel. Igen, most újrakezd mindent. Gyereket fog szülni megint. De nem neki. A béke is szerepet játszik a könyvben. A Csipke című novellában a nő azzal ünnepeli 25. házassági évfordulóját, hogy menyasszonyi ruhát próbál, majd este derűsen fogadja a férjét, aki elfeledkezett az ünnepről. Itt úgy tűnik, van az a pont, hogy az ember felülről nézi a nagy férfi-nő meccset, és elengedi. Igen, az elengedés kulcsszó. Nem szabad megvárni, amíg elfertőződnek a fájdalmaink. Ebben a novellában azért van némi keserűség is, mert a nő nem tudja, és talán már nem is akarja elmondani a férjének, hogy mire vágyik, hanem titokban tartja egy nagyon fontos részét az életének. Ha elmondaná, és együtt nevetnének, az lenne az igazi. A novella ezt a lehetőséget is meghagyja azért.
Az írói ars poetica: Tapasztalat és alkotás
Szabó T. Anna, aki egyébként Dragomán György felesége, ezidáig csak versesköteteit és műfordításait ismerhette a közönség. Ősszel jelent meg első novella gyűjteménye. A „trauma beszéd” fontosságáról, a kitárulkozás fájdalmáról, őszinteségről, elfojtott agresszióról, az örök férfi-női játszmákról mesélt Szabó T. Anna író-költőnő a Magvető Könyvkiadónál nemrégiben megjelent Törésteszt című első novelláskötete kapcsán. Azt mondta, van köztük olyan, amit több mint húsz éve írt. A legkorábbi novella az Egy régi nő. Korábban nem ez volt a címe, mert minimális mértékben átírtam; ez az egyetlen írás, ami nem a mában játszódik, mégis beválogattam a könyvbe, mert ugyanazzal a problémával foglalkozik, mint a többi novella: a kiszolgáltatottsággal, az elhallgatással és a fojtott agresszióval. A magam életét tekintve nem sokat, hiszen én idestova harminc éve ugyanazzal az emberrel élek és vitatkozom. Írni akarok, nem dumálni, azt szeretném leginkább, hogy hagyjanak dolgozni.
Az anyaság persze éppen az időt szabdalja szét, de egy pillanatig nem bántam meg, életemben a legtöbbet a gyermekeimtől tanultam. Az a szerencse az én munkámmal, hogy a tapasztalataimból élek - mindent bekebelezek és felhasználok. Az anyaságot is, de nem elsősorban mint saját élethelyzetet, hanem mint emberi állapotot. Az őszinteség kutya kötelességem, a családommal szemben is. Amiről nem tudok írni, ami „nagyon fáj, nem megy”, arról inkább nem írok. A boldogságról viszont igen (versben elsősorban), és ez még nagyobb bátorságot követel, mint a szokásos témák. Soha annyian nem ugrottak a torkomnak, soha olyan indulattal nem vádoltak hazugsággal, mint amikor arról írtam, hogy milyen fényes az örömöm sokszor. A kontrasztot is megmutatom persze - a szín a háttértől világít igazán, nem önmagában. De ha már élünk, örülnünk is tudni kell. Muszáj. Tartozunk ennyivel.
Hiába tudok, öreg róka lévén, szinte akármikor és akármiről (költőversenyen, mondjuk) legyártani például egy tisztességes szonettet, a vers azért mindig nehezebb lesz számomra, mert ott a saját bőrömet viszem a vásárra. A novella, bármennyire is érintse a saját tapasztalataimat, vágyaimat vagy titkaimat, mindig fikció marad, a mások élete, amit őnekik kell megoldaniuk. Én csak leírom, ők viszont megélik. Soha nem írok le senkit egy az egyben, a karaktereim kitaláltak, de az életük, ahogy rendre megtudom az olvasóimtól, mindig összeér valakinek az aktuális bajával vagy örömével. Ez így van jól. Nagyjából készen vagyok egy verseskötet anyagával, és gyűlnek az új novellák is, de a legnagyobb vágyam és célom tényleg a regényírás, mert az évek során négy regénytervem maradt félbe-szerbe határidős munkák miatt. Gazdálkodnom kell az erőmmel ezután. Megtanulok lassan nemet mondani, hogy legyen rá időm, és attól kezdve leginkább rajtam múlik.
Kritikai visszhang és személyes benyomások
A tárcanovellákból összeállított kötet egyik úttörője Tóth Krisztina volt Hazaviszlek, jó? című kötetével. A könyv megjelenésekor, 2009-ben hasonló kritikákkal találkozott, mint Szabó T. Anna Töréstesztje, amelyek főleg a műfajiságából adódtak. Azonban Tóth Krisztina szövegei kevésbé hangsúlyosabban voltak a női nemhez köthetőek, inkább Budapest mint tér kapcsolta össze őket. A válasz nem mindig egyértelmű, azonban a könyv legjobban működő szövegei érzékenyen át tudják adni a kapcsolatok hol kiüvöltött, hol ki nem mondott feszültségeit. Másrészt gondolkodásra késztetnek arról, hogy a szerepek, amiket vállalunk, mennyire saját döntéseink eredményei, s milyen eszközeink vannak ahhoz, hogy kitörjünk a skatulyákból.
A Törésteszt persze nem old meg ilyen nagy kérdéseket, mégis sokat gondoltam arra a novellák olvasása közben, hogy ezek a tök átlagos életek és problémák milyen mélységben sértik fel a család mikroközösségeit, mennyi sérelem, fájdalom, dráma ejtett örökké be nem forró sebet az életeinken. Vannak emberek, akik szeretnek borzongani. Szerintem ők azok, akik imádják a Híradó első 20 percét. Vagyis a leszúrta, megfojtotta, elütötte, agyonverte blokkot. „Na én nem vagyok ilyen. Engem ezek a hírek lehúznak, elszomorítanak, mérhetetlenül nyomasztanak. És hogy miért írtam ezt le? Hogy megértessem veletek, nekem miért nem jött be Szabó T. Anna első novelláskötete.” De ha én választhatok, inkább olvasok ennél szívderítőbb, reménytelibb történeteket. Persze ez én vagyok. Ettől még ez egy kiválóan megírt, jó novelláskötet. Pedig szép a borító, és a cím is tetszik. Nem szeretem túlzottan a novellákat, jobb szeretek összefüggő történeteket olvasni, amelyben karakter- és jellemfejlődések érhetők tetten. Nekem a novellák többnyire egy-egy ötletfoszlánynak tűnnek. Azt érzem, hogy amolyan kidolgozatlan regényalapok. Nem vagyok kibékülve a műfajjal. Egy szó mint száz: nekem személyszerint nem tetszett ez a végtelenül frusztráló és negatív világ. Még amelyik novella aranyos és szellemes, az is keserédesen az. (Lásd: történet egy nőről, aki úgy éli ki a férfiaktól kapott sérelmeit, hogy - mérhetetlenül gyerekesen - rendszeresen csurig pakolja a bevásárlókocsiját, majd lelép.) Meglehet, hogy ezt most az én szívem és lelkem nem tudta befogadni, de nekem sok volt a nyomorúság és szenvedés benne. (Lásd: novella egy nőről, akire olyan magasról tesz a férje, hogy még a 25. házassági évfordulójukat is elfelejti, de az asszony megünnepli magát, csak épp egészen furcsa, szomorúan megmosolyogtató módon.) A szereplők továbbvitték az örökölt mintákat, belebetegedtek a csalódásokba, az egyedüllétbe, a gyerekhiányba. Aki borzongana és ilyen élményekre vágyik, annak szívből ajánlom Szabó T.
tags: #szabo #t #anna #toresteszt #blog