A Magyar Páncélos Erők Emblémája 1935-ben
A Trianon-dilemma feloldására, azaz az I. világháborút lezáró Párizs-környéki békék közül a Magyar Királyságra vonatkozó, 1920. június 4-én aláírt békeszerződés érvénytelenítésének módozatait már a béketárgyalások ideje alatt igyekezett kidolgozni a magyar katonai és politikai vezetés.
A honvédség fejlődésének legnagyobb gátját a trianoni békeszerződés hadügyi rendelkezéseinek betartását ellenőrző Katonai Ellenőrző Bizottság (KEB) jelentette. Ez a bizottság a győztes antanthatalmak képviselőiből állt és hét éven keresztül, 1927-ig működött Magyarországon.
A KEB kivonulását követően megnyílt a lehetőség a magyar haderőfejlesztés előtt is. Az olyan, a trianoni békeszerződés által tiltott fegyver- és csapatnemek, mint a légierő, vagy a harckocsizó fegyvernemek rejtve, más állami szervek alá utalva fejlődésnek indultak.
Trianon revíziójának ügye belpolitikai egységbe kovácsolta Magyarországot, vitás kérdést csupán a revízió módszerei és részletei jelentettek. Ebben a közegben a külpolitikai szövetséges-keresés volt a következő logikus lépés, mely főképp először az olasz-magyar, majd a német-magyar diplomáciai kapcsolatok fejlődését vonta maga után, bár meglepő módon kezdetben a Szovjetunió és egyes brit körök is támogatták a magyar revíziós törekvéseket.
Ennek, az 1920-as évek első felében még távolinak tűnő, titkos háborúnak az összehangolása magyar részről 1932-től a Honvéd Vezérkar Főnökének (VKF.) 2. „hírszerzés és kémelhárítás” nevű osztályának feladata volt, majd ebbe a munkába az kapcsolódott be az 1936-ban hivatalosan is felállított, addig fedésben működő VKF. 5. „elvi és katonapolitikai” osztály, mely a honvédségi propagandától a határon túli magyar irreguláris csapatok szervezésén át a biológiai fegyverek elleni védekezésig számos, máshová nem sorolható katonai kérdéssel foglalkozott.
KSH vs MVM data on gas consumption
A mellékhadszíntérnek számító Keleti-Kárpátokban is súlyos harcok zajlottak, ahol az osztrák-magyar 1. hadsereg verte vissza az orosz erősítést kapott románok támadását.
Budapest, 1935. május 15.
1922 tavaszán a Szovjetunió és Németország aláírták a rapalló-i egyezményt, melynek értelmében a szerződő felek kölcsönösen lemondtak az egymással szemben támasztott követeléseikről, diplomáciai kapcsolatot létesítettek egymással, és együttműködtek bizonyos gazdasági kérdésekben. Az egyezmény után egy sor titkos megállapodásra is sor került a Vörös Hadsereg és a Reichswehr között, melynek értelmében - tapasztalatcsere céljából - jelentős számú tiszt egymás közötti cseréjére került sor.
Németország számos tanácsadót küldött a Vörös Hadseregbe, cserébe a Reichswehr a "tiltott" fegyverek - pánzélzat, nehéztüzérség, katonai repülőgépek - kifejlesztésén dolgozhatott Oroszországban. A megállapodás eredményeként a Reichswehr a jövendő Luftwaffe pilótái számára Lipetszk mellett, a páncélosok részére pedig Kazany környékén iskolát létesített. Itt tanult többek között Heinz Guderian is.
1935-ben Németország bevezette az általános hadkötelezettséget, a hadsereg létszámát 300 ezer főre növelte meg, a bevethető hadosztályok számát 24-ről 36-ra módosították, majd folyamatosan növelték. 1936-ban a német csapatok bevonultak a Rajna-vidékre, amely a Versailles-i békeszerződés értelmében demilitarizált övezetnek számított. 1939-re Németország 52 aktív és 51 tartalékos hadosztállyal rendelkezett, közel 4 millió fő mozgósítására volt képes.
Gépjármű adásvételi szerződés minta
A német harckocsiprogram 1933-ban Hitler hatalomra jutásával új lendületet kapott. 1935-36 között a Reichswehr, mint bevethető erő, csak papíron létezett. A hadsereg több, kis létszámú kiképző csoportra oszlott. Az újonnan szervezett páncélos hadosztályok a Panzerfest keretében demonstrálták erejüket. Ezeken a bemutatókon mutatták be először a kb. 5 tonna tömegű, eredetileg kiképzési célokra szolgáló SdKfz 101 könnyű harckocsit, és ennek parancsnoki változatát.
Kevesen hallották a Magyar Királyi Honvédség „nulladik”, ejtőernyős képességű diverzáns képzésének, az 1938-ban megindított „Testnevelési Szaktanfolyamnak” a nevét. Még kevesebben tudják, mivel foglalkozott pontosan ez a tanfolyam, és sajnos már nincsenek köztünk azok, akik részt is vettek rajta. Éppen ezért Kiss Dávid bajtársunk soron következő írása pusztán arra törekedhet, hogy vázlatosan bemutassa ennek a titkos különleges műveleti tanfolyamnak a lefolyását, valamint az itt kiképzett katonák által végrehajtott bevetések némelyikét.
Az 1938. március 5-én ennek a feszültségnek a jegyében meghirdetett, győri program, a magyar haderőfejlesztés fellendítését célozta. A győri program anyagi támogatása által lehetővé vált képzések egyikeként, a VKF. 5. „elvi és katonapolitikai” osztálya javaslatot tett egy új, a katonai ejtőernyős képességet is magában foglaló különleges képzés megindítására.
A tanfolyam tematikáját a „gránátos tanfolyam” tanulságainak felhasználásával alakították ki, ám a hangsúly ekkor már a légi úton érkező elit gyalogosok kiképzéséről, a különleges feldatok elvégzésére képes, ejtőernyős ugrásra is felkészített katonák, ügynökök kiképzésére tevődött át.
A „Testnevelési Szaktanfolyamra” való bekerülés előfeltétele az érettségi vizsga megléte volt, így első sorban a honvédség „karpaszományos”, azaz egyéves sorkatonai szolgálatra kötelezett, tartalékos tiszti képzésre alkalmasnak talált állománya jöhetett szóba. További előnyt jelentett az is, ha a jelölt az elcsatolt országrészekből, vagy azok közeléből, az új határ mellől származott.
Azoknak, akik ezen az előszűrésen sikeresen teljesítettek, a vizsgáztatók egy személyes elbeszélgetés keretében ajánlatot tettek: katonai előmenetelük felgyorsításáért cserébe, jelentkezzenek önként egy olyan új, titkos kiképzésre, melyről a későbbiekben nem beszélhetnek senkinek, még a legközelebbi családtagjaiknak sem.
A „Testnevelési Szaktanfolyam” 1938. május 3-án indult meg, három csoportban. Az 1. számú csoport, 28 jelentkezővel, a magyar királyi 101. honvéd vasút- és hídépítő ezred szentendrei laktanyájában Kiss (más forrás szerint Kovács) Ferenc utász (árkász) hadnagy vezetésével kezdte meg a kiképzést.
A 2. számú, összesen 19 fős csoport később, 1938 nyarán a háros-szigeti utászlaktanyában, a magyar királyi 1. „Bornemissza Gergely” honvéd utászzászlóaljnál, a 3. számú csoport pedig az előző kettő után, ismeretlen helyen és időben kezdte meg a tanfolyamot. Az egész tanfolyam parancsnoka a területen igen tapasztalt katona, a VKF. 5. Stefán Valér (forrás: - Dr. Farkas Jenő: A Szent László Hadosztály Katonái írták… I.
A „Testnevelési Szaktanfolyam” fő célja az volt, ahogyan azt Dr. Csongor Győző, a tanfolyam 2. "(...) magasabb szintű katonai ismeretek birtokában (modern fegyverek használatának elsajátítása, idegennyelv alapfokú ismerete, stb.) különböző fegyvernemekbeni jártasság mellett különféle katonai teljesítmények elérésére alkalmas egyéneket nyerjenek.
Ezt a leírást erősíti meg Molnár László visszaemlékezése is, aki szerint a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai kommandó-jellegű kiképzést kaptak, hasonlót az 1941-ben létrehozott brit Különleges Légi Szolgálat (Special Air Service - SAS) későbbi képzési rendszeréhez. vitéz Ladányi Domonkos ejtőernyős főhadnagy „bizalmas (…) katonai szabotázs-tanfolyamként” jellemezte a „Testnevelési Szaktanfolyam” képzését.
A vállalkozó tartalékos tisztekre előadások sorozata várt, egy újfajta, a Magyar Királyi Honvédségben eddig ismeretlen módszerrel: a tanfolyam során érintett tantárgyakat mindig más és más szakoktatók ismertették, akiket a későbbiekben a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai nem láttak viszont.
A különféle gépjárművek vezetésének oktatása szintén nagy hangsúlyt kapott. A „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai magas szinten gyakorolták a motorkerékpárok, autók és teherautók vezetését, valamint szükségszinten ismerték a mozdonyok, villamosok és motorcsónakok működését és irányítását.
A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói Várpalotán megtekintettek egy hadgyakorlatot is, ahol megismerkedtek a magyar harckocsik műszaki adottságaival és a gyalogsági ágyú használatával is.
Végezetül, hosszú és fáradságos munka után elkövetkezett a „Testnevelési Szaktanfolyam” legnagyobb újdonságot jelentő és legveszélyesebb tananyaga: az ejtőernyős ugrás.
Mivel a Magyar Királyi Honvédségen belül, az elméleti előkészítésen kívül még nem folyt ejtőernyős képzés, ezzel a feladattal a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai ismeretlen területre tévedtek. A három eltérő helyen és időben képzett csoport közül az 1. számú 1938 júliusától augusztus elejéig Pápára, míg a 2. számú 1938. szeptember 4-től 11-ig Szombathelyre vonult, ahol megkezdődött felkészítésük az ejtőernyős ugrások végrehajtására.
A csoportokat kiképző két önként jelentkező pilóta, a Pápán szolgáló Mészöly Gyula és a szombathelyi Telbisz Imre repülő főhadnagyok, mindenféle oktatói tapasztalat nélkül kezdtek a munkának. A képzés első fázisát a repülőtéren rendelkezésre álló géptípusokon végrehajtott „szoktató repülések” jelentették, melyeket a „Testnevelési Szaktanfolyam” tagjai egymás között csak „sétarepülésekként” emlegettek.
A második lépcsőfokot az ugráshoz használt ejtőernyők helyes behajtogatásának elsajátítása jelentette. A „Testnevelési Szaktanfolyam” hallgatói ennek keretében olasz Salvator, német Heinecke és Schröder, valamint angolszász eredetű Irving ejtőernyőkkel gyakorolhattak. A széles választék oka igen prózai volt: ezek voltak a Magyar Királyi Honvéd Légierő repülőhajózói számára rendelkezésre álló ernyőtípusok.
Megfelelő kiképzési eszközök híján a leendő diverzánsok 5-7 méter magas szalmabálák tetejéről ugráltak le, hogy így ismerjék meg a földet éréskor rájuk ható erőket.
A „Testnevelési Szaktanfolyam” leendő magyar diverzánsai végül rövid felkészítésük után beszállhattak az olasz eredetű Caproni Ca.101 típusú bombázó repülőgépbe, melyet a legénység csak „repülő koporsónak” becézett. A vászonborítású, fémvázas, hárommotoros repülőgép egyszerre hat ejtőernyőssel a fedélzetén emelkedett magasba.