A Magyar Hadsereg Járműveinek Története és Fejlesztése
A magyar hadsereg járműveinek története a 20. század elejére nyúlik vissza, amikor a hazai gépipar, főként az Osztrák-Magyar Monarchiának köszönhetően, hatalmas fejlődésnek indult.
A magyar hadsereg járműveinek története a 20. század elejére nyúlik vissza
A Hadiipar Kezdeti Lépései
A Ganz az 1880-as években a legnagyobb hazai hadiipari gyártó vállalat volt, amely a hadsereg számára gyártott 1875 M 80 milliméteres tűzérségi lövedékeket, később pedig puskákat és ágyúkat is. Főként tűzérségi lövedékeket gyártottak, amibe az Európa-szerte egyre erősödő fegyverkezési láz miatt az állami tulajdonban lévő Diósgyőri Acélgyár is bekapcsolódott.
A Motorizáció és a Rába Szerepe
A századfordulón egyre nagyobb hangsúlyt kapott a közúti motorizáció, amiről a győri vagongyár sem akart lemaradni, ezért létrehozták a gyáron belül az autófejlesztő és -gyártó részleget. Az autóiparban a négykerékhajtás kidolgozása elsőként a Rába nevéhez fűződött egy mechanikus négykerékmeghajtású katonai vontató képében. A jármű öt pótkocsit is vontathatott, amellyel az ellátmányt lehetett szállítani a harcban álló katonáknak. A Rába 4 típusú vontató így nem csak az első 4x4-es terepjáró volt a világon, hanem az első belső égésű motorral szerelt katonai logisztikai jármű is. Mindössze kilenc darab készült belőle.
Az első világháborút megelőző időszakban a Rába 4-esen kívül nem nagyon építettek hazánkban közúti katonai járműveket, katonai repülőgépiparunk és hajógyártásunk azonban már komolyabb erőt képviselt. Főként a kisebb hadihajók és monitorok fejlesztése és építése volt jelentős.
KSH vs MVM data on gas consumption
Az Első Világháborút Követő Időszak
Az első világháború alatt a magyarországi üzemek több mint ötven százaléka háborús gazdálkodásra állt át. Emiatt és a munkások frontra vezénylése miatt ezekben a gyárakban teljesen elmaradtak a fejlesztések. Nem tudtuk felvenni a versenyt az Antant erősebb gazdasági pozícióival.
Tisza István miniszterelnök a háború után így nyilatkozott: "csak két dolog vált be: fiaink hősiessége és a Weiss Manfréd teljesítőképessége. Hej, ha hadvezetésünk, közigazgatásunk és diplomáciánk is ilyen tökéletesen tudott volna fejlődni." Ez a megszólalás jól tükrözi a háború utáni általános helyzetet. Sem a magyar ipar, sem a gazdaság nem volt felkészülve úgy a háborúra, ahogy az elvárható lett volna. Az sem segítette a hadiipari üzemeink túlélését, hogy legtöbbjüket a megszálló román hadsereg gyakorlatilag kiürítette. Ezt leginkább a WM sínylette meg, ugyanis a megszállók több mint 400 millió korona értékben vittek el berendezéseket és gépeket a csepeli üzemből.
Az 1921-es évre nyilvánvalóvá vált, hogy a békediktátumban szereplő követeléseket Magyarország nem szeretné, és nem is tudja teljesíteni, ugyanis a legtöbb szomszédunk rendelkezett számottevő haderővel. Ezért elkezdődött a hadiipar újjászervezése, amely megpróbált a lehetőségeihez képest eleget tenni a trianoni szerződésnek. A külső fenyegetés hatására azonban rohamléptekkel indult meg a magyar hadsereg rejtett fejlesztése is.
Az 1920-as évek elejére egyértelművé vált, hogy a legtöbb európai országhoz képest már egyébként is nagy lemaradásban lévő hazai hadiipar járműfejlesztéseit fel kell gyorsítani.
Katonai Járműfejlesztések a 2. Világháború Előtt
Az 1920-as évek első felében Magyarországon nem létezett katonai járműgyártás. A győri Magyar Waggon- és Gépgyár gyártott különböző polgári célú teherautókat, de katonai járműveket nem. Ezekben az években azonban a győri vállalat készen állt arra, hogy katonai célú teherjárművek gyártását is megkezdje. Ebben a győrieknek vetélytársa is akadt, a Magyar Fiat és a Magyar Általános Gépgyár (MÁG) is jelezte, hogy kész teherautókat szállítani a honvédség részére. A katonai járműgyártók sorához csatlakozott 1928-tól a WM is. A vállalat az ekkor már prosperáló WM Repülőgép- és Motorgyár bázisán alakította ki csepeli járműgyártó egységét, amelynek egyik nem titkolt fő profilja a speciális katonai járműgyártás volt.
Gépjármű adásvételi szerződés minta
A WM a Technikai Kísérleti Intézettel karöltve kifejlesztett egy új hatkerekű terepjáró gépjárművet, a WM-H1-est. Az ígéretes terepjárót a hadsereg is tesztelte, azonban a honvédség több ponton is módosításokat igényelt. A továbbfejlesztett WM-H2 típusból a HM ötven darabot rendelt. Ez egy történelmi mozzanat, ugyanis ez volt az első nagyobb katonai jármű megrendelése a Magyar Királyi Honvédségnek.
Az 1930-as évek elején a WM csepeli járműgyára komoly erőfeszítéseket tett a hazai páncélgépkocsi- és harckocsigyártás elindítására. Létrehozták a V-3 és V-4 jelű közepes harckocsit, amelyet bonyolult felépítése és időközbeni elavultsága miatt végül nem vettek sorozatgyártásba. Elkészült azonban a 39 M Csaba páncélgépkocsi prototípusa, amelyet a WM később sorozatban is gyárthatott.
A Huba Fegyverkezési Program
Németország az 1936-37-es évben nyíltan a magyar hadsereg felszerelésére törekedett, így nagymennyiségű hadianyag került hazánkba, melyek között voltak páncéltörő ágyúk, lőszerek, tarackok, bombázó repülőgépek, valamint több mint 500 katonai jármű. Ezek között akadt féllánctalpas Sd.Kfz. 11-es, Hansa Lloyd parancsnoki és oktató terepjáró és egyéb járművek is.
A Horthy-kormány ekkor még reménykedett abban, hogy a magyar hadiiparnak nem szükséges rengeteg anyagi erőforrást igénylő harcjárműveket fejlesztenie, hiszen a németektől megkapjuk ezeket, ezért a hazai fejlesztések alaposan lelassultak. Hamar kiderült azonban, hogy a Wehrmacht egyáltalán nem szeretné ellátni a magyar hadsereget katonai eszközökkel. A gyors ébredést követően Horthyék meghirdették a Huba fegyverkezési programot, amellyel már nyíltan felvállalták, hogy nem tartják be a trianoni szerződést.
A Huba program óriási nehézségek elé állította a felkészületlen magyar hadiipart. A válság éveiben elmaradtak a beruházások, és hozzáférhető nyersanyag sem igazán volt a piacon, mivel azt általában elvitte Németország. Hiányoztak a megfelelő licenszek, és valójában a hadsereg vezetői sem tudták pontosan, hogy mely fegyverzeti formát kellene fejleszteni. A Huba program első két évét még úgy is az abszolút fejetlenség jellemezte, hogy a megfelelő mennyiségű pénz rendelkezésre állt.
A Toldi, a Turán, a Zrínyi, a Csaba és a Botond
A fentebb említett V-3 és V-4 típusú harckocsik fiaskója után a magyar hadsereg 1935-ben olasz hitelből vásárolt 129 darab Ansaldo kis harckocsit. Ezekről azonban hamar kiderült, hogy a gyenge páncélzatuk miatt maximum felderítésre alkalmasak, időközben ráadásul teljesen elavulttá is váltak. Mivel Németországtól nem kaptunk megfelelő harcjárműveket, a piacon elérhetőek pedig korszerűtlenek voltak, magunknak kellett kifejleszteni és gyártani ilyeneket.
Az állandó időzavarral küzdő, és így folyamatos lemaradásban lévő iparág nem kapott időt az új járművek alapos tesztelésére, így csak a licenszvásárlás oldhatta meg a problémát. Mindezt úgy képzeltek, hogy a licensz alapján gyártott harcjárműveket majd a magyar igények szerint továbbfejlesztik, azonban a hazai iparnak és szakembereknek még ez is óriási nehézséget okozott. A MÁVAG 1937-ben megvásárolta a svéd L60-as könnyű harckocsi egyik mintapéldányát és a gyártási jogait. A felderítésre szánt 8,5 tonnás, 155 lóerős motorral szerelt könnyű harckocsi fegyverzete egy 8 milliméteres géppuskából és egy 20 milliméteres nehéz puskából állt, megfelelt a kor követelményeinek. A hazánkban 38 M Toldi névre keresztelt járművet a honvédség 1938-ban rendszeresítette. A harckocsit a MÁVAG és a Ganz gyártotta fele-fele arányban, amelyből első körben 80 darabot (40 Ganz és 40 MÁVAG) rendelt a honvédség.
A sorozatgyártás borzasztó lassan haladt, amely főként abból eredt, hogy a páncélosok gyártása terén nem volt elég tapasztalat. Az első megrendelést emiatt csak 1941-re tudta teljesíteni a két vállalat, ekkorra a honvédség már újabb 110 darabot rendelt a Toldiból. A harci tapasztalatok is nagyon rosszak voltak: rengeteg volt a gyártási és tervezési hiba, sok selejtes anyagot építettek be a Toldikba.
Az 1939-es évben a németek már teljesen elzárkóztak a korszerű harckocsik Magyarországnak való átadásától. Ezért a magyar kormány a Skoda gyárhoz fordult, hogy nincs-e nekik olyan harckocsijuk, amelynek eladnák a licenszét. Mivel a még fejlesztés alatt álló T-21-es nem kellett a németeknek, a Skoda felajánlotta az egy prototípus példányban megépült közepes harckocsi licenszjogait. Az 1940 M Turán harckocsit 1940 novemberében rendszeresítette a honvédség. A HM már a rendszeresítés előtt két hónappal rendelt 230 darab Turán közepes harckocsit, ezeket a WM-nek (70 darab), a győri Magyar Waggon- és Gépgyárnak (70 darab), a Ganznak (50 darab) és a MÁVAG-nak (40 darab) kellett legyártania.
A 18,3 tonnás, 40 milliméteres löveggel szerelt Turán jobban teljesített, mint a korábban említett Toldi, de nem igazán volt ellenfele a fronton nagy számban megjelenő szovjet T-34-eseknek. Épp ezért a Turánt továbbfejlesztették, és nagyobb, 75 milliméteres löveget és erősebb páncélzatot kapott. A Turán 75-ből összesen 145 darab készült.
A WM-nél tervbe vették a Turán alvázára és erőforrására épülő nehéz harckocsi gyártását. A Turán alváz felhasználásával fejlesztették ki az 40/43 M Zrínyi II. rohamtarackot. A magyar fejlesztésű rohamlöveg 105 milliméteres ágyúja szintén hazai fejlesztés volt. Első körben 40 darabot rendelt a honvédség az ígéretes járműkonstrukcióból, majd az első megrendelés leadása után alig egy hónappal újabb negyvenet. Azonban az általános anyaghiány miatt a Zrínyi II. gyártása lassan haladt, így 1943 végére mindössze 41 darab készült belőle.
A honvédség a II. világháborúban egyetlen egy páncélgépkocsit használt, amelynek a kifejlesztéséhez szintén a németek elutasító magatartása vezetett. A WM AC II. típusú tüzérségi vontató alvázára készült 1939-ben a 39 M Csaba páncélgépkocsi. A HM 61 darabot rendelt a járműből, azonban itt is problémát jelentett a rengeteg, főleg német import alkatrész beszerzése, a gyártáskultúra alacsony színvonala és a szakemberhiány. A Csabához tartozó 20 és 8 milliméteres géppuskák fejlesztése ugyanígy lassan haladt. Ezért a 61. páncélkocsi csak 1940 júniusára készült el. Az erdélyi bevonulás alkalmával rengeteg konstrukciós hibára derült fény, így akár csak a Toldikat, a Csabákat is tömegesen hagyták az út szélén a magyar katonák. A HM 1941-ben újabb 32 darabot rendelt a WM-től, azonban a kritikus alkatrészek és a jármű áttervezésére már nem volt idő. Ezek ugyanolyan hibákkal küzdöttek, mint az első példányok. Az 1943-ban, utoljára megrendelt 12 darab az általános anyaghiány miatt már sosem készült el.
A magyar járműgyártás legsikeresebb típusa minden kétséget kizáróan a 38 M Botond terepjáró gépjármű, amelyet a WM-H2 típussal szerzett tapasztalatok alapján a győri Magyar Waggon- és Gépgyár fejlesztett ki 1939-ben, a korábban már sikeres Rába-AFI család továbbfejlesztése alapján. A sorozatgyártásba további öt magyar vállalat kapcsolódott be. 1939. július 1-jén szállították le az első 150 darabot, amelyeket 1940. június 30-ig további 1252 követett.
Ebben a korban több tüzérségi vontató, terepjáró és katonai motorkerékpár prototípusa is elkészült. Ám ahogy fentebb említettük, a magyar hadiipar nem volt felkészülve ezek sorozatgyártására, valamint a hadvezetés sem igazán tudta eldönteni, hogy milyen járművekre van igazán szüksége, miközben várták a német segítséget is. Amikorra pedig már kikristályosodott, hogy pontosan mit is szeretnének, már késő volt, hiszen nyakig voltunk a háborúban. A magyar katonai járműgyártásnak ez egy nem túl fényes időszaka volt, ezért a háború után teljesen új alapokra kellett helyezni.
A LEGENDÁS Tigris tank TELJES Története
A Hidegháború Fegyverkezése és a Magyar Néphadsereg
A hidegháború fegyverkezése és a politikai döntések a Magyar Néphadsereget átgondolatlan fejlesztésekbe kényszerítették. Óriási léptékben növelték a katonai erőt, amely ennek ellenére harcértékben nem növekedett olyan mértékben. A haderő csökkenésével óriási fegyverarzenál alakult ki az 1950-es évek közepére, amelynek jelentős része a raktárakba került.
A Magyar Néphadseregben jószerivel csak szovjet eredetű gyalogsági fegyvereket használtak, üdítő kivételnek számít az 1953 M 7,62 mm-es K-1 (Kucher) könnyű géppisztoly. A fegyverrel elsősorban a speciális beosztású alparancsnoki állományt látták el. A gyalogsági tűz legfontosabb elemei a sorozatlövő fegyverek géppuska, golyószóró kivétel nélkül szovjet eredetűek voltak, de jórészt már a Danuvia és a Lámpagyár Nemzeti Vállalatoknál készültek.
A forradalom idején a magyar forrásból megszerezhető kézifegyverek jelentős része a hadiüzemek raktáraiból, más részük pedig rendőrkapitányságokról és laktanyákból jutott a felkelők kezére. Már október 23-án számos civil és egyenruhás hatolt be a Lámpagyár Nemzeti Vállalat területére, ahol fegyvert és lőszert zsákmányoltak. Még aznap éjjel a Danuvia Szerszámgépgyárából is nagy mennyiségű lőszerre, valamint 23 géppuskára és golyószóróra tettek szert. Vidéken is megpróbáltak fegyvert és lőszert szerezni, amely törekvésük a székesfehérvári Vadásztölténygyárban sikerrel is járt.
A felkelők nemcsak a gyalogsági fegyvereket, illetve az azokhoz szükséges lőszereket ragadták magukhoz, hanem kézigránátokat, tüzérségi fegyvereket és a hozzájuk való lőszereket egyaránt. Bár jelentős fegyvermennyiség került a felkelők kezére a hadiipari üzemekből, mennyiségük elenyésző volt ahhoz képest, amelyet a honvédség, rendőrség, valamint a belső karhatalom készleteiből tudtak megszerezni. Vidéken a honvéd helyőrségek egy része szerepet vállalt a nemzetőrség felfegyverzésében. A pápai 32. lövészhadosztály a forradalmi katonai tanács utasítására 400 fegyvert és hozzá tartozó lőszert adott ki a soproni egyetemi karhatalmi zászlóaljnak. A honvédség hasonlóképpen járt el Baján, illetve Debrecenben is, ahol az 59. műszaki zászlóalj, illetve a 48.
Az újjáépített haderőben 1948 után tovább folytatódott a XX. század első harmadában megkezdődött nagymértékű szakosodás a tüzérségen belül. A rohamtüzérség kiképzésének beindításához a Szovjetunió 16 db 76 mm-es SzU-76M rohamlöveget szállított a magyar félnek. A szerződést nemsokára kibővítették és így újabb 108 darab 1942 M 45 mm-es - viszonylag korszerűtlen - páncéltörő ágyú került a honvédség állományába. Ezzel egy időben a 76 mm-es ágyú gyártási technológiáját is megvásárolta a magyar állam és a diósgyőri lövegüzem rendelkezésére is bocsátotta. A szovjet tanácsadók jelenlétével megkezdődött a tábori- és páncéltörő ágyúk, aknavetők, tüzérségi optikai-, és mechanikai műszerek gyártása a magyar üzemekben. A 122 mm-es tarack a második világháborút követően a magyar tüzérség legnagyobb számban rendszeresített, legelterjedtebb tábori lövege volt. A 124 darab rendszeresített 1943 M 152 mm-es (D-1) tarackok pedig kiemelt feladatot kaptak.
A meredek (45° szögcsoport fölötti) röppályán is tüzelni tudó tarack a védelmi építmények és erődelemek födémrombolására is alkalmas volt. Ezért a hidegháború időszakában a potenciális jugoszláv, később osztrák hadműveleti irányban elhelyezkedő erődrendszerek indokolták a rendszerben tartását. Magyar Néphadsereg 1953-ra túlméretezett tüzér egységekkel is rendelkezett, amelyek hatlöveges tüzér ütegekbe, 18 löveges tüzérosztályokba és három, vagy több osztályból álló tüzérezredekbe voltak szervezve.
A Magyar Néphadsereg 1953-ra olyan hatalmas tüzér szervezeti egységekkel rendelkezett, amelyek ma már talán hihetetlennek is tűnnek. 1953 elején megkezdődött a Magyar Néphadsereg mennyiségi leépítése. A Néphadsereg tábori tüzéralakulatainak bevetése a forradalom során nem volt jellemző, de néhány helyőrségben mozgósították őket. Így 1956. október 30-án a honvédelmi miniszter Budapestre rendelte az 50. tüzérezredet, a 21. lövészezred két zászlóalját, valamint a 44.
Az 1939 M 82 mm-es könnyű és az 1943 M 120 mm-es közepes aknavetők egyaránt szovjet fejlesztésű fegyverek. A Magyar Néphadsereg fejlesztésének keretében a harckocsi- és rohamlövegcsapatok fejlesztése elsőbbséget élvezett. Az új lánctalpas páncélozott eszközök nagyban hozzájárultak a haderő mobilitásának, páncélvédettségének emeléséhez. A SzU-76 M valamint az ISZU-122 önjáró, illetve rohamlövegeket osztályokba szervezték és a lövészhadosztályokhoz tagolták be. A 22 lövegből álló ISZU-122 rohamlöveg ezred parancsnoka általában alezredes-ezredes, az ütegek parancsnokai főhadnagyok, századosok voltak.
Az 1956-os forradalom kitörését közvetlenül megelőző időszakban két lövészhadtest alárendeltségében három lövész- és két gépesített hadosztályba szervezve öt harckocsi-rohamlövegezred volt hadra fogható állapotban. Ezen kívül a felszámolás alatt lévő 9. lövészhadtest állományából a Honvédelmi Minisztérium közvetlen alárendeltségébe helyezett 8. 1956. október közepén a megszüntetésre ítélt katonai szervezetek között két harckocsi-rohamlövegezred is volt, de ezek felszámolását a forradalom kitöréséig nem fejezték be. A pápai 9. harckocsi-rohamlövegezred például felszámolása során, 1956. szeptember 26-án 10 darab SzU-76 M rohamlöveget adott le.
A honvédség 1953-ra minden szervezeti szinten létrehozta a páncéltörő ágyús alegységeket, amelyek a szovjet elveknek megfelelően tüzérszervezésben, szakasz- (három löveg), üteg- (hat löveg), illetve osztály- (18 löveg) alegységeket alkottak. A páncéltörő tüzérség fegyverzetének gerincét az 1942 M (ZISZ-3) 76 mm-es a 1943 M 57 mm-es, és a 1942 M 45 mm-es lövegek képezték, amelyek adott esetben, csak erősen korlátozottan vehettek volna részt egy a szovjet haderővel szembeni komplex hadműveletben.
A légvédelmi tüzérség az 1950-es években a honi légvédelem, illetve az ún. kivonuló, vagyis a csapatlégvédelem egységeiből állt. A hadtestek oltalmazására 1951-től, közepes légvédelmi tüzér ezredeket állítottak föl ezredenként négy-négy üteggel, ütegenként hat-hat 85 mm-e légvédelmi ágyúval és lőelemképzővel. A lövész hadosztályok légvédelmét könnyű ezredek biztosították ezredenként négy üteg, ütegenként négy-négy 37 mm-es légvédelmi gépágyúval. A honi légvédelem a Magyar Népköztársaság politikailag és gazdaságilag legfontosabb objektumait oltalmazták.
A forradalom alatt az 1939 M 37 mm-es légvédelmi gépágyú, illetve az 1939 M 85 mm-es légvédelmi ágyú elsőrangú páncéltörő fegyverként működött a felkelők kezében. A Magyar Néphadsereg 1939 M 85 mm-es légvédelmi ágyúit több helyszínen is sikerrel vetették be a szovjet csapatok ellen. Október 28-án a 33. honi légvédelmi tüzérezred dunakeszi ütegétől egy löveget a Váci út mellé vontattak, ahol tüzet nyitottak egy szovjet tartálykocsira.
A készülődő szovjet invázió hírére november 2-án reggel a záhonyi 19. A november 4-én Budapest ellen meginduló szovjet támadás során a fővárosi, XX. kerületi Jutadombnál, illetve néhány nappal később Nagykovácsi körzetében a légvédelmi ágyúkkal rövid időre sikerült feltartóztatni a szovjet harckocsikat. A Magyar Honvédség alakulatai Budapesten a Jutadombnál fejtettek ki szervezett ellenállást, ahol az 51. légvédelmi tüzérosztály két könnyű és egy közepes lövege, valamint egy 1939 M 85 mm-es légvédelmi ágyúval felszerelt ütege foglalt tüzelőállást.
A Magyar Néphadsereg légvédelmi ütegei a forradalom során, a szovjetek elleni harcban komoly veszteségeket is szenvedtek. Dunapentelén 1956. november 7-én délután a szovjet csapatok megállítására készülő magyar katonai erők ellen a támadók heves támadást indítottak: szárazföldön az 1938 M 122 mm-es tarackokkal felszerelt tüzérütegek, levegőből pedig nyolc darab szovjet MiG-17 típusú vadászgép támadta a magyar légvédelmi ütegek állásait.
Az új lánctalpas páncélozott eszközök nagyban hozzájárultak a haderő mobilitásának, páncélvédettségének, ezáltal hatékonyságának emeléséhez. A T-34/85 harckocsikat - a szovjet szervezési elveknek megfelelően - harckocsi századokba, három századot egy harckocsi-zászlóaljba, és három zászlóaljat egy harckocsiezredbe szerveztek.
A Magyar Néphadsereg harcérték jelentése szerint 1956 őszén a nehézharckocsi-alakulatok feltöltése elérte a 100%-ot. A kiváló páncélvédettségű és remek páncélelhárító fegyverrel ellátott nehézpáncélosok alkalmazhatók voltak páncélelhárításra, betonerődök, tűzfészkek, épületek rombolására, beásott, illetve nyílt célok ellen egyaránt. A Magyar Néphadsereg páncélozott eszközei közül az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt aktív szerepet a T-34/85 harckocsik játszottak. Ezeket a közepes harckocsikat már a forradalom első napjaiban bevetették a fővárosban, miután a piliscsabai 8. gépesített ezred harckocsi-zászlóalját és a 33. esztergomi harckocsiezredet Budapestre rendelték. Az ezred és a zászlóalj mintegy 90 harckocsija biztosítási és kísérési feladatokat hajtott végre.
Az átgondolatlan hadseregfejlesztés időszakában a hadvezetés járművek ezreit szerezte be a legkülönbözőbb forrásokból. Így fordulhatott elő, hogy 1953-ban a legnagyobb számban rendelkezésre álló gépjármű az amerikai gyártású Dodge Weapon rajgépkocsi volt a maga 3200 darabos mennyiségével - megelőzve a szintén nagy számban beszerzett Csepel 350 B 3,5 tonnás tehergépjárművet, amelyből mintegy 3000 darab állt rendelkezésre. Sikerrel alkalmazták a Csepel 130 szállító és vontató gépkocsit is, amely közel ezerdarabos szériával erősítette a Magyar Néphadsereg járműparkját, de egyre nagyobb teret kaptak a Szovjetunióból beszerzett járművek is, mint a ZISZ-151, illetve a GAZ-51 típusok, amelyekből akkor már több száz darab volt rendszerben.
A korabeli fotókon látható gépjármű-kavalkád abból származott, hogy abban az időszakban még nem vonták ki a rendszerből azokat a járműveket, amelyeket üzembiztosan tudtak használni.
A Modern Haderőfejlesztés (2024)
A Magyar Honvédség jelentős fejlesztéseken ment keresztül, az új Gidrán harcjárművektől kezdve a Carl Gustaf páncéltörőkig, a legmodernebb fegyverrendszerek kerültek rendszerbe. Az elmúlt évben látványosan termőre fordult a magyar haderőfejlesztés, számos korábban megrendelt fegyver, vagy harcjármű érkezett meg és állt szolgálatba.