Jonathan Swift: Az Emberi Természet Kíméletlen Szatírikusa

Jonathan Swift (1667. november 30. - 1745. október 19.) ír származású író volt, akinek művei a mai napig éles társadalomkritikát fogalmaznak meg. Ez a marcangolt szívű, vad felháborodások közt élt férfi társaságokban híresen kedves szavú, szellemes csevegő volt, költőként és irodalmi levélíróként érzelmesen gyengéd szavú, újságíróként józanságot és főleg békességet hirdető, templomi szónokként - hiszen pap volt - szívekre és elmékre egyaránt nagy hatású.

Mégis örökösen vad felháborodást érzett, mivel mindenütt csak gonoszságot, ostobaságot, embertelenséget tapasztalt, és képtelen volt részvétlen lenni a nyomorgók, a megalázottak, a kisemmizettek iránt. Emberségessége, világot átölelő részvéte tette a világirodalomnak talán legnagyobb és legkíméletlenebb szatirikusává. Ehhez azonban az is szükséges volt, hogy birtokában legyen az írásművészet egész eszköztárának. Birtokában volt.

Swift élete és pályafutása

Jonathan Swift 1667. november 30-án Dublinban született, élete nagy részét Írországban élte le. Angol volt, de Írországban született. Swift egy távoli rokona angliai birtokán keresett menedéket, ahol afféle személyi titkárként tevékenykedett. Műveltségének jó részét az itteni igen gazdag könyvtárban szerezte. 1699-ben, rokona halála után az írországi főbíróság új elnöke, Berkeley grófjának személyében talált új mecénást. Mellette is titkárként dolgozott, s több kisebb egyházi hivatalt is vállalt Dublinban, ahol megtapasztalta az ír nép nyomorúságát.

Idővel a londoni irodalmi szalonok közkedvelt alakja lett. Ekkor még a whig nézeteket valló írók köréhez tartozott, ám hamarosan eltávolodott tőlük, és a tory kormány támogatója lett. Swift három évig szerkesztő, miniszterek barátja és tanácsadója. Újságírónak is kitűnő. A kor jelentékeny írói keresik barátságát.

A Swift-életmű kiemelkedő darabjai

Szolgálataiért 1713-ban kinevezték a dublini Szent Patrik székesegyház főesperesévé. 1714-ben, I. György trónra lépésekor visszavonulásra kényszerült, ismét Dublinban telepedett le. Pap volt. Papnak is híres.

Alkotókedve az 1720-as évek elejétől éledt újra, pamfletjeiben Írország gazdasági és társadalmi problémáit taglalta szatirikus-ironikus stílusban. A sorban élő írek nyomorát és megaláztatását is bemutatta. Az angolt úgy nem szerették, mint őt.

Swift múzsája volt egy Stella nevű hölgy, akit az író a műveiben Stellának nevezett.

Élete utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte, egyes források szerint megháborodott, mások szerint viszont a fiatalkorától meglévő, a középfül egyensúly-érzékelő szervét megtámadó Méniere-kór súlyosbodott el rajta. 1739-ben még nagy ünnepséget tartottak tiszteletére Dublinban, ám nem sokkal ezután szélütés érte, részlegesen megbénult, s emlékezete is kihagyott. Jonathan Swift, ahol a vad felháborodás nem marcangolhatta többé a szívét, 1745. október 19-én hunyt el.

Swift gondolkodásának alapjai és szatirikus világa

Swiftet a szenvedő emberszeretet hajtotta, a vad felháborodás marcangolta szívét, és idegzete egyre nehezebben bírta az élet adta fájdalmakat, hiszen gondjait az emberekért érezte. Rudyard Kipling, a korunk legjelentősebb elkötelezett írója, pályafutása végén döbbent rá, hogy a szerzőnek csak a történet kitalálásához van joga, a tanulság teljes megértéséhez nincs. Eszébe jutott, milyen különös sorsra jutott Swift, aki támadást akart intézni az egész emberi nem ellen, és végül egy gyermekkönyvet hagyott a világra.

Swift művészete és hatása

A felvilágosodás a XVII-XVIII. század vezető szellemi mozgalma volt. E mozgalom elindítói a francia enciklopédisták voltak. Egész korra jellemző volt a racionalizmus és a szentimentalizmus. A racionalizmus, amely mindig az értelmet és az ész hirdette, ezért elítélték az ésszerűtlen dolgokat például az egyházat is.

Klasszikus korszak volt ez. Az arisztokraták életéhez hozzátartozott az úgynevezett „Grand Tour”, a nagy utazás Itáliában, és az útról olasz festményeket meg római szobrokat hoztak haza; hölgyek és urak Bath régi római gyógyfürdőhelyére jártak üdülni; és az Augustus korabeli Róma irodalmának mintájára írták költeményeiket és szatíráikat az olyan nagy írók, mint Swift, Pope és Doctor Johnson. Az ész kora volt ez, amikor az emberek ugyanarra a józan méltóságra és arányérzékre törekedtek, mint azok a György-kori terek, amelyeken éltek. Mindenekfölött az elegancia kora volt.

Swift híres idézetei

Swift gondolkodásmódját és az emberi természetről alkotott véleményét számos, máig aktuális idézete tükrözi:

„Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot.”
„A szatíra olyan tükör, amelyben a szemlélők általában mindenkinek az arcát felfedezik, kivéve a saját magukét.”
„A vízió a mások számára láthatatlan dolgok látásának a művészete.”
„A hazugság repül, míg az igazság sántikálva érkezik mögötte.”
„Nem lehet érveléssel lebeszélni valakit olyasmiről, amire nem érvekkel lett rábeszélve.”
„Már elegendő vallásunk van a gyűlölethez, de nincs elég ahhoz, hogy szeressük egymást.”
„A törvények olyanok, mint a pókhálók: a muslicákat elkapják, de a darazsak keresztültörnek rajtuk.”
„Amikor egy valódi géniusz születik e világra, azt a legbiztosabban az jelzi, hogy minden ostoba szövetségbe gyűlik ellene.”
„Mindenki sokáig akar élni, de senki sem akar megöregedni.”
„Boldog az, aki semmit nem vár el; sohasem fognak neki csalódást okozni.”
„Az embernek sohasem kell restelkednie egy tévedés bevallásán.”
„Van olyan agy, amelyet csak egyszer lehet lefölözni. Az ilyennek tulajdonosa jól teszi, ha óvatosan gyűjti össze ezt a kincset, és takarékosan bánik csekély készletével. De legfőképp attól kell őrizkednie, hogy a nála különbek ostora elérje, mert akkor a nemes anyag szemtelenségben habzik el, s gazdájának nem lesz mivel pótolnia. A szellem tudás nélkül ugyanis olyan tejszín, amely egyetlen éjszaka összegyűlik a felszínen, s amelyből az ügyes kéz hamarosan habot verhet.”
„Az életben jobb, ha azt akarjuk, ami nem a miénk, mint ha a miénk az, amit akarunk.”

Jonathan Swift eredeti foglalkozása és pályája

Gulliver utazásai: Az emberiség tükre

Mindmáig legismertebb műve, az 1726-ban napvilágot látott Gulliver utazásai a kor kedvenc formája, a hajós kalandregény paródiája. A mű az utaztató regények sorába illeszkedik, melyek a nagy felfedezések korától rendkívül népszerűek voltak, de azoknak egyúttal torzított tükre, paródiája is. Gullivernek, a kalandvágyó hajóorvosnak négy fantasztikus útját írja le ebben a regényben Jonathan Swift (1667-1745), de ezúttal nem a kalandok érdekessége adja a mű magvát, hanem sokkal inkább a belőlük és általuk megfogalmazódó, megfogalmazható tanulság.

A hajóorvos Gulliver négy hajótörése során fura tájakra jut el: a törpékhez Liliputba, óriásokhoz, tudósokhoz, végül a nyihahákhoz és a jehukhoz. Az itt átélt kalandokból, a hozzájuk fűzött gulliveri magyarázatokból az olvasó előtt lassan kibontakozik a korabeli Anglia képe, s egyúttal tágabb értelemben Swiftnek az emberiségről alkotott nem túl hízelgő véleménye. Már műfaja is paródia, formáját tekintve hajós kalandregény. Hiszen ilyen volt Robinson története is. Gulliver szenvedélyes utazó, képtelen hosszabb időn keresztül otthon maradni. Világjárási vágyát nagy mértékben az otthoni szűkös megélhetés ébreszti, továbbá viszolygása az orvoskollégák kétes jövedelemszerzési módjaitól. Így hát időnként tengerre száll.

Lilliput és Brobdingnag: A viszonylagosság tanulságai

A regény első két könyve a törpék országába, Lilliputba, illetve az óriások szigetére, azaz Brobdingnagba (az előszó helyesbítése szerint: Brogdingragba) vezérli Gullivert. Olyan képzelt világokat alkot tehát Swift, amelyekben minden méret kisebb, illetve nagyobb az emberi világ normájához képest. Swift ezzel arra figyelmeztet, hogy minden viszonylagos. Fogalmaink, ítéleteink csupán a saját megszokott nézőpontunkból látszanak egyértelműnek és logikusnak; a tágabb valóságban azonban a nézőpontok sokfélesége lehetséges, egy új dimenzióból való szemlélés minden ítéletünket módosíthatja. A viszonylagosság hangsúlyozásával és a kicsi-nagy dimenzió középpontba állításával a komikus helyzetek sokasága jön létre.

A méretbeli kicsinység-nagyság egyben azt is felveti, mi a valóban nagyszerű, mi a jelentéktelen, illetve milyen személyek, jelenségek látszanak nagynak, esetleg csupán akarnak nagynak látszani. Az aránykülönbségek tanulsága, hogy a kicsi fél a nagytól, de félelmét pózolással, képességeinek tolakodó fitogtatásával, fellengzős gesztusokkal leplezi. Lilliput császára „a világ legvégső határain is túl uralkodik; minden királyok fölött király”, „kinek lábai alatt a föld legmélyebb mélye a zsámoly”. A törpe lilliputiak agresszívek, a hozzájuk képest óriási Gulliver viszont jámbor, türelmes, és végül nem lesz hajlandó részt venni az ellenlábas ország, Blefuscu („a világmindenség másik óriása”) földig rombolásában. Az első két kötet a kicsinyesség, az önzés, az erőszakosság és az önelégültség megnyilvánulásaira sorol fel számos példát. A törpe lilliputiak azonnal megkötözik a tengerparton alvó Emberhegyet, és íjjal-nyíllal felfegyverkezve hatalmaskodnak hősünk fölött.

Brobdingnagban viszont Gulliver a törpe, ő ajánlja fel lelkesen a bölcs királynak „technikai tudását”, a puskaport, nem véve észre a király leplezetlen megdöbbenését. A törpék, illetve az óriások politikai élete és államszervezete is számos tanulsággal szolgál. Lilliput urai a belső ellenzék támogatása miatt tekintik ellenségüknek a szomszédos Blefuscut, a két ország egyébként békében élne egymás mellett. Brobdingnagnak nincs szomszédja, mégis fenn kell tartania hadsereget (a közelmúlt zavargásai miatt), mert még ebben a harmonikus társadalomban is szükség van a rend fenntartására (az arisztokrácia folyamatosan küzd a hatalomért, a király az egyeduralom fenntartásáért, a nép pedig a szabadságért). Brobdingnag életét mégis a bölcsesség, a tudomány hatja át. A józan ész, a tiszta értelem, az igazságosság és megértés uralmát, a gyors és célratörő ügyintézést a bölcs király mellett tanácsadó tudósok biztosítják.

Lilliputban ezzel szemben angliai típusú parlamentáris királyság működik, annak visszásságait mutatja be Swift. Brobdingnagban visszaszorítják ugyan a korrupciót, de az emberi önzést és lelketlenséget nem tudják kiküszöbölni (pl. Gulliver első gazdája a végsőkig kiszipolyozza a parányi emberkét). Látszatra Lilliputban is a józan gyakorlatiasság és az erkölcsösség uralkodik (pontosan kiszámítják pl. az Emberhegy fejadagját, az ármánykodást és a csalást szigorúan büntetik), de a felszín mögött, alattomban ott munkálkodik a kegyetlenség (kivégezzék-e óriás vendégüket, avagy csupán megvakítsák és halálra éheztessék). Brobdingnagban, az ún. felvilágosult abszolutizmus államában a királyi bölcsesség már jelentős szerepet játszik.

Laputa és Glubbdubrib: Az eltorzult tudomány és történelem

Gulliver harmadik útján a felvilágosodás vezéreszméje, a racionalizmus egyértelműen a középpontba kerül, de sajátos, szatirikus módon. A több kis utazásból összeálló harmadik úton a tudományosság uralkodik egyénen és társadalmon egyaránt. Ez a tudomány azonban nem az ember kiteljesedését és szabadságát szolgálja, hanem egyrészt a hatalom szolgálójává silányul, másrészt elszakad a gyakorlattól.

A bámulatunkra méltó fizikai és matematikai tudás révén készített repülő sziget (a mágnesességet hasznosítva) képes a levegőben úszni, de mindez csak azt a célt szolgálja, hogy a király és tisztviselői az alsó tartományt féken tartsák. Az elméletben (a matematikában és zenetudományban, valamint a csillagászatban) lenyűgözők az eredmények, de gyakorlatban a termékek, a gyártmányok mindig félresikerülnek. Aki virágzó gazdálkodást vezet, az ebben a világban csodabogár, sőt közellenség. A sokféle groteszk „tudományos munkálkodás” (pl. a napfény kivonása az uborkából) egyfelől a gúnyolódó Swift kegyetlen fantáziájának terméke, másrészt gyakran feltűnően emlékeztet „normális emberi” világunkra (pl. a besúgókról szóló részben).

Észre kell vennünk, hogy Gulliver ezeket az élményeket már meglehetős egykedvűséggel éli át. Hősünk ekkorra már kiábrándult a keresztény civilizációból, amelyet korábban még buzgó naivitással dicsőített. A lagadói Királyi Kitalátorok Akadémiájában pedig végül még ő is gunyoros javaslatokkal toldja meg az ott látott és hallott idétlenségeket. Az emberi kapcsolat és a kommunikáció ellehetetlenül ebben a torzult világban. Már a házaspárok sem figyelnek egymásra, az emberi beszéd egyszerűsítésére, sőt kiiktatására pedig máris vannak elképzelések és módszerek.

Gulliver szemlélődése Glubbdubrib szigetén, a „boszorkánymesterek vagy mágusok” társadalmában folytatódik. A világjáró hajóorvos elsősorban az ókor jeles személyiségeit idézteti maga elé. Az emberi kultúrtörténet legdicsőbb személyiségeinek felsorakoztatása üde színfoltot jelent a kegyetlen iróniájú műben. Rendkívül figyelemre méltó, hogy az ókori nagyságok mellé Swift az azóta eltelt századokból egyedül Sir Thomas More-t állítja; az Utópia szerzőjének, a műfaj atyjának és a szellemi elődnek adózik ezzel a Gulliver utazásai írója.

Arisztotelész szájából azt halljuk, hogy a tömegvonzás elve (Newton tana) és a matematikai alapú világkép (Descartes elmélete) nem lesz hosszú életű. Ebben a részben már közvetlenül a felvilágosodás kritikusaként ítélkezik Swift. Luggnagg szigetén „struldbrugok”, azaz halhatatlanok is élnek, ők mentesek az „emberi természet egyetemes tragédiája” alól. Gulliver a felvilágosodás eszmerendszerének alapján lelkesen kifejti, hogy az örök élet ajándékát mire használná fel: minél nagyobb tudást felhalmozva „a tudás és bölcsesség eleven kincsesbányája” szeretne lenni, jótékonykodna és közösségi életet élne, „fáradhatatlanul figyelmeztetve és felvilágosítva az emberiséget az emberi természet állandó elfajulásának” növekvő veszélyeiről.

A nyihahák és a jehuk: Az emberiség menthetetlensége

Az utazás a „nyihahák” országában ér véget. Gulliver itt már arra kényszerül, hogy feladja kilátástalanná váló törekvését, azaz: Anglia, a keresztény európai kultúra és az egyetemes emberiség védőjének szerepét. A bölcs lovak emberségében(!) és életrendjének harmóniájában nem lel hibát (sőt maga is ellenállhatatlanul közéjük kívánkozik). Az undorító, emberszerű jehu csőcselékkel pedig képtelen azonosságot vállalni.

Ebben a részben mesél a legtöbbet hazája társadalmáról Gulliver a vendéglátójának - és itt hull le a hályog a szeméről. Részletesen ecseteli az emberek politikai, gazdasági és kulturális életének visszásságait, részletezi az igazságszolgáltatás visszaéléseit, a háborúk okait, az orvosok kuruzslásait, a miniszterek viselt dolgait. Az ostobaság és erkölcstelenség, az aljasság és kapzsiság megannyi példájára emlékezik Gulliver; a nyihahák társadalmában viszont a tiszta szellem uralmára talál, a valódi felebaráti szeretetet és az őszinte jóakaratot tapasztalja, a mértékletesség és a szorgalom diadalát.

Az optimális társadalmi formát kereső Gulliver eljut tehát a bölcs lovak valódi bölcsességgel vezérelt parlamenti demokráciájába, ahonnan azonban ő mint jehu végül is kirekesztődik. A negyedik könyv parabolája azt sugallja, hogy az ember „jehu”-vá, azaz ösztönlénnyé korcsosul. Az emberiségnek az ész és az értelem összhangját nem sikerül megvalósítani. Az emberi faj menthetetlen. Az utolsó keserű fintor: a meglátogatott országok hollétét a főhősnek el kell titkolnia az angol hatóságok elől, hogy megmentse őket a „civilizáció” „gyarmatosításaitól”.

Swift öröksége és a szatíra ereje

A regény elején olvasható bevezető levelek a mű kulcsmozzanatait értelmezik. A címszereplő Gulliver a kiadóhoz (barátjához és egyben rokonához) szólva többek közt arról ír, hogy mélységesen kiábrándulva bocsátja közre művét, és hogy „minden oka megvan az elkeseredésre”. A nyughatatlan hajóorvos útjainak tanulsága - Swift véleménye a világról és az emberről - valóban kegyetlenül keserű, és nehezen fogadható el. A XIX. század kritikus szemléletű írója, Thackeray is tiltakozott ellene: „Swift sárba rántja az emberiséget.”

Gulliver kiábrándító, sőt kétségbe ejtő tapasztalataival azonban Swift nem kiábrándítani szándékozott, hanem sokkal inkább felrázni, felébreszteni, kijózanítani az önelégültségből, leküzdetni megszokásainkat és előítéleteinket, rávilágítani emberközpontú világképünk torzulásaira. Megjegyezzük, hogy Swift már ezzel az 1726-ban megjelenő szatirikus regényével a kultúrpesszimizmus alapelvét mondja ki, megelőzve Rousseau 1750-es híres írását (Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól).

Megfogalmazza azt a végletesen keserű tételt, hogy maga az ember a földi világ legkicsinyesebb, legalantasabb, ugyanakkor legkérkedőbb és legártalmasabb lénye. Ezért nevezhető joggal a könyv „a világ legkeserűbb szatírájának”. A bevezető levél az ellen is tiltakozik, hogy a leírtak valóságos, megtörtént voltát bárki kétségbe vonja. A regény legfőbb sajátossága épp a valósághoz való sajátos viszonya. Jóllehet a kalandok a tapasztalati valóság határain túl játszódnak, mégis mindvégig emlékeztetnek a „normális” emberi világra, és az is könnyen belátható, hogy a torzítások és túlzások ellenére „az egész művet az igazság szelleme hatja át” (olvashatjuk a kiadónak tulajdonított, a bevezetőben szintén közölt válaszlevélben).

A fantasztikum és az abszurdig fokozódó túlzás szerepe ebben a regényben éppen az, hogy az emberi valóságban meglévő, de a benne élők részéről észre nem vett torzulásokra felhívja a figyelmet. A regény azt is sugallja, hogy egy minden eddiginél teljesebb megértés volna szükséges ember és ember között ahhoz, hogy az emberiség ne járjon tévúton. Gulliver azonban nemcsak arról panaszkodik a bevezető levelében, hogy a fiatal tengerészek nyelvét már nem érti, hanem arról is, hogy a londoni látogatóval „képtelenek voltunk gondolatainkat egymás számára érthető módon közölni”.

A Gulliver utazásaiban a következő pozitív értékek állnak az értékrend csúcsán: ésszerűség, erkölcsi tisztaság, igaz emberség, emberi méltóság. Gulliver életrevalósága (maga az élet) is hangsúlyos szerepet kap, de életének görcsös védelme ővele is olykor elfeledteti pl. az emberi méltóságot (életveszélyben hajlandó e magasrendű eszmék feladására). A regényben különös hangsúlyt kap az állandó értékelés és újraértékelés. Ennek direkt (nyersen gúnyos) formájával a lilliputiak politikai kötéltánc-gyakorlatának leírásakor találkozunk, közvetett formájával pedig Gullivernek az óriáspatkánnyal folytatott „hősies” küzdelme leírásakor. Groteszk hatást kelt az értékek keveredése.

A regény közlésmódja csaknem mindvégig a hagyományos epika keretén belül marad: párbeszédek nem kerekednek ki, a szereplők esetleges (monológszerű) szövegei függő beszédként illeszkednek Gulliver mondataiba, mindent a címszereplő beszél el. Ez a közlésmód ott kap különös jelentőséget, ahol a hős véleményének torzulását sejti meg az olvasó (pl. Anglia elvakult magasztalásakor).

A „vad” népekkel találkozó hajósok feljegyzései ihletik Shakespeare beszámolóját a szörnyűséges (és boldogtalan) Calibanról, és Swiftét ama csodás teremtményekről, amelyekkel képzeletbeli utazásai során találkozott. Lassacskán aztán a szörnyeteg elveszíti meghitt ismerősségét, s meghökkentőnek tűnik Poe, majd rémítőnek Arthur Conan Doyle számára (mely utóbbi már tud egyet s mást a prehisztorikus állatokról is), míg Baudelaire egy óriásnő testén elképzelt erotikus eksztázisról álmodik.

tags: #jonathan #swift #senki #olyan #vak #idézet