Gumikerekes harci járművek típusai
A történelem folyamán a hadseregek megpróbálták csapataik védettségét, tűzerejét valamint mozgékonyságát növelni. Ezen igyekezet következtében születtek meg a különféle harcjárművek.
Az ember a történelem folyamán mindig igyekezett egyre hatékonyabb fegyvereket kifejleszteni, és természetesen ha ez sikerült, rögtön hozzálátott az új fegyver „ellenszerének” megtalálásához is. Erre az egyik legjobb példa a kard és a páncél esete: a kard ellen az ember kitalálta a páncélt, azonban amint a páncél megszületett, az ember megalkotta számszeríjat, amely keresztüllőtte azt.
A legkorábbi ismert leírás, amely egy harcjárműnek, harckocsinak nevezhető eszközről szól 1400-ból való. Egy 1460-ból származó, bizonyos Roberto Velturio (1405-1475) által írott kéziratban - más mechanikus eszközök mellett - egy „harckocsiról” is olvashatunk.
A reneszánsz egyik legnagyobb elméje: Leonardo da Vinci is készített terveket különböző harci eszközökről. 1482-ben Ludovico Sforza, Milánó hercegének szolgálatában a mester elkészítette egy harcjármű terveit. Kémlelőnyílásokkal ellátott megfigyelőtornyot tervezett hozzá, s kerekeket, melyeket kézzel hajthattak fogaskerekek közvetítésével. A tető alól kinyúló ágyúcsövekkel minden irányba lehetett lőni.
Leonardo páncélkocsija megvalósíthatatlan volt, mert a súlyos, ágyúkkal megrakott alkotmányt kézi erővel nem lehetett volna mozgatni. Az azonban tény, Leonardo felismerte a harckocsi szerepét: a páncélozott járműnek elöl kell haladnia, hogy mögötte teljes biztonsággal vonulhasson a gyalogság.
Az első gépi erővel, gőzgéppel hajtott harcjárművet egy Cugnot nevű francia mérnök tervezte 1769-ben, de a Francia Katonai Akadémia elutasította a jármű megvalósítására vonatkozó kérését.
A mai értelemben vett lánctalp közvetlen elődjének a német Fritz Sohe 1877. október 18-án bejelentett szabadalma a „Wagen mit end Posem Scheiwenband” (kocsi végtelen sín pályán) tekinthető. 1909-ban Benjamin Holt amerikai feltaláló szabadalmaztatja lánctalpas traktorját, amelynek futómű rendszere minden későbbi lánctalpas harcjármű futóművének alapjául szolgált.
A harcjárművek, azon belül is a harckocsik fejlődésében az igazi áttörést az első világháború jelentette. A háború - a hadviselő felek elképzeléseivel ellentétben - elhúzódott és 1915-re a frontvonalak szinte teljesen megmerevedtek a több kilométer mélyen kiépített védelmi állásoknak köszönhetően. Áttörhetetlen lövészárok rendszerek húzódtak az Atlanti-óceántól egészen a svájci határig.
Az állóháború hatalmas veszteségeket okozott mindkét fél számára: egy néhány kilométeres előrenyomulás általában többszázezer ember életébe került. Ernest Dunlop Swinton ezredes - aki maga is megjárta az árok-háború poklát - sokat töprengett a megoldáson, ami véget vet az értelmetlen öldöklésnek és kibillenti a háborút a holtpontról.
Visszaemlékezett egy ausztrál bajtársa beszámolójára, amely a legnehezebb terepen is haladni képes Holt-féle traktorról szólt. Kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy ezt az eszközt felfegyverezve és páncélzattal ellátva be lehetne vetni a német vonalak ellen.
Autó elidegenítési és terhelési tilalom – Mire figyeljünk?
A Brit Birodalmi Védelmi Minisztérium - látva a frontokon kialakult reménytelen helyzetet - már-már kétségbeesetten támogatott mindenféle elképzelést, amely az áttörés leghalványabb reményével is kecsegtetett, így Swinton számára is biztosították a szükséges forrásokat tervének megvalósításához.
1915. szeptember 19-én Swinton „Little Willie” névre keresztelt harckocsija megtette az első métereket. A 4 fős személyzetű, 5,45 méter hosszú, 2,8 méter széles illetve 3,05 méter magas jármű maximálisan 3,2 km/h sebességre volt képes. Lassúságát nagy tömegének (18,2 tonna) és kiforratlan futóműrendszerének köszönhette.
Az első működőképes, bevethető harckocsit egy bizonyos Wilson hadnagy tervezte. Az ő tervében egy rombusz alakú harckocsi szerepelt, amely nagyrészt már mentes volt a „Little Willie” hibáitól. 1916. január 26.-án mutatták be először Wilson harckocsiját, a „Big Willie-t”.
A „Big Willie-t” 10 milliméteres páncélzat borította, tűzerejéről pedig 2 darab 75 milliméteres ágyú gondoskodott. Alakjával és hatalmas méretével sokkal inkább egy szárazföldi csatahajóra emlékeztetett, mintsem egy mai értelemben vett harckocsira.
A fejlesztés során rendkívüli titoktartás volt érvényben. Az új „csodafegyver” minden egyes részegységét más-más üzemben gyártották le, nehogy bárki is rájöjjön, hogy milyen célt is szolgál ez az eszköz. A megbeszéléseken és a hivatalos iratokban is „Water Carrier”, azaz a „vízhordozó” elnevezést használták. Ez azonban túlságosan hosszú és nehézkes volt, ezért viszonylag hamar áttértek a jóval rövidebb és könnyebben megjegyezhető elnevezésre: a „Tankra”, amely egyszerűen csak „tartályt” jelent.
A harckocsikat a frontra szállító vasúti kocsik oldalára is csupán ennyi volt írva: TANK, ami a fronton harcoló katonákat is gondolkodóba ejtette, hiszen nem értették, hogy miként tudná őket segíteni ez az ormótlan, nagy tartály.
Az első bevetésre 1916. szeptember 15-én került sor. A felvonuló 50 harckocsiból műszaki okok miatt csak 32 jutott el a kiindulási körzetbe. A támadó páncélosok átgázoltak az akadályokon és a lövészárkokon, pár óra alatt 5-6 kilométer mélyen hatoltak be az ellenség területére mintegy 10 kilométeres szélességben, ami példátlan eredménynek számított akkor, amikor hónapokig harcoltak néhány tíz méteres előrejutásért.
A „tank” jól vizsgázott és bebizonyította létjogosultságát. A harckocsi „debütálását” követően más európai nemzetek is hamar felismerték a benne rejlő lehetőséget, és nekiláttak saját páncélosaik kifejlesztéséhez. Németország saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy mit is jelent harckocsikkal szembekerülni.
Noha a harckocsi sokszor késztette a németeket meghátrálásra, a konzervatív porosz katonai vezetés nem vette komolyan őket: véleményük szerint a harckocsi csupán rövid életű, helyi sikerek elérésére volt alkalmas. Ennek ellenére elindítottak egy harckocsi programot, amelyet Josef Volmer mérnök vezetett.
A német ipart akkortájt leterhelte a repülőgépek, tengeralattjárók és nehéztüzérségi lövegek tömeges gyártása, ezért - valamint a felső vezetés vonakodása miatt - a program lassan, vontatottan haladt. A fejlesztés eredményeként 1917 májusában mutatták be az első, A7V névre keresztelt harckocsit. A háború végéig összesen 20 darab A7V épült.
A hatalmas, 29,9 tonna tömegű monstrum fegyverzete egy 57 milliméteres lövegből valamint 6 Maxim típusú géppuskából állt. A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villeres-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között.
Az 1919. évi versilles-i békeszerződés megtiltotta Németország számára, hogy harckocsikat fejlesszen, vásároljon vagy hadrendben tartson. Az 1920-as években a németek titokban folytattak harckocsi kísérleteket szovjet segítséggel. A német harckocsi fejlesztés az 1930-as évek elejére hozta meg az első eredményt.
Elképzelésük szerint ezzel a négy típussal fel lehet építeni Németország páncélos fegyvernemét. Az első kettő a Pz.Kpfz I és a Pz.Kpfw. II könnyű harckocsik voltak, amelyeket elsősorban kiképzésre és tapasztalatszerzésre kívántak felhasználni. A Pz.Kpfw. I 1934-ben került a csapatokhoz, a C pedig 1936-ban állt szolgálatba.
A fejlesztés következő lépcsőjét két közepes harckocsi típus kifejlesztése jelentette. Ezek a könnyebb Pz.Kpfw. III és a nehezebb Pz.Kpfw. IV volt. Az alapvető különbség a két típus között az volt, hogy más-más céllal készültek. A Pz.Kpfw. III „igazi” harckocsinak készült, amely a tervek szerint felvette volna a harcot az ellenség páncélosaival.
Ezt bizonyítja az a tény is, hogy fegyverzete egy 37 milliméteres páncéltörő lövegből, a PaK 36-os módosított változatából állt. Ezzel szemben a Pz.Kpfw.
A háború folyamán természetesen az új harctéri tapasztalatokat felhasználva folyamatosan tovább fejlesztették mind a négy típust. A háború folyamán a németek három új harckocsi típust fejlesztettek ki: egy közepes harckocsit és két nehézpáncélost. A Pz.Kpfw. V Panther harckocsi kifejlesztése a kiváló szovjet harckocsikra, azon belül is a T-34-esre volt válasz. A Panther - ami magyarul párducot jelent - erős, döntött páncélzattal és nagy átütőerejű 75 milliméteres löveggel rendelkezett.
A Harmadik Birodalom egyik leghíresebb típusának: a Pz.Kpfw. VI Ausf. H/E Tiger I-nek tervezőit a francia Char B és az angol Matilda nehéz harckocsik ihlették, melyekkel a Wehrmacht az 1940-es nyugati hadjárat során került szembe. Az 56 tonnás, 88 milliméteres löveggel felfegyverzett Tiger I 1942 végén állt szolgálatba.
A második világháború német harckocsi fejlesztésének csúcsát kétségkívül a Pz.Kpfw. VI Ausf. B Tiger II jelentette. Sokan ezt a típust „Királytigris” vagy „Königstiger” néven emlegetik, ami teljesen téves, mivel ez a kifejezés a Szövetségesektől származik, a német haderőben sosem használták. Noha nevében ez a harckocsi is „Tigris”, de valójában nem sok köze van elődjéhez; kialakításában sokkal inkább a Párduccal (Pz.Kpfw. V) rokon.
A Tiger II vastag (150-44 mm), döntött páncélzattal és nagy átütőerejű 88 milliméteres löveggel volt felszerelve. Mindkét nehéz harckocsinak (Tiger I-II) a legnagyobb hibáját a megbízhatatlansága és alacsony mozgékonysága jelentette.
Mi is az a harckocsi? Hogyan épül fel, mik a főbb jellemzői? A harckocsi nagy tűzerejű fegyverzettel és körbeforgatható toronnyal felszerelt nagy mozgékonyságú, lánctalpas, erős páncélzatú harcjármű. A modern szárazföldi harc egyik döntő eszköze.
A tűzerő a harckocsinak az a képessége, amely lehetővé teszi, hogy felderítő- és irányzó berendezései segítségével felderítse a célokat, fő- és kiegészítő fegyverzetével a lehető legrövidebb időn belül eltalálja és megsemmisítse azokat. A felderítésben fontos szerep jut a parancsnoki kupolának, amelyet általában a torony tetején helyeznek el, a parancsnok búvónyílása fölé.
A kupolán kisméretű periszkópok találhatók, amelyek segítségével a parancsnok a harckocsi környezetének szinte teljes egészét belátja. Ez azért fontos, hiszen a harckocsiparancsnok egyik fő feladata a célfelderítés és a tűzvezetés. A német harckocsikat a Pz.Kpfw.
A harckocsik általában kétféle fegyverzettel rendelkeznek: egy főfegyverezettel, ami rendszerint egy nagyobb űrméretű löveg és egy vagy több kiegészítő fegyverzettel, általában géppuskákkal. A harckocsi lövegek kétfélék lehetnek a lövedékstabilizálás szempontjából: huzagolt csövűek vagy sima csövűek Mivel a modern lövedék kúp és nem gömb alakú ezért mindenképpen ki kell küszöbölni a lövedék „bucskázását”, vagyis biztosítani kell stabilitását.
Enélkül a lövedék össze-vissza billegve szabálytalan és kiszámíthatatlan pályán haladna. A stabilizálásra az egyik megoldás a löveg huzagolása, ami azt jelenti, hogy a cső belsejébe egyfajta elnyújtott menetet vágnak, ami a lövedéket hossztengelye körül megforgatva stabilizálja azt.
Sima csövű löveg esetén a lövedéket a -rakétákhoz hasonlóan- vezérsíkokkal látják el. Ez a megoldás nagyobb kezdősebességet tesz lehetővé, és a mai modern harckocsikra jellemző. A második világháború páncélosai kivétel nélkül huzagolt csövű lövegekkel rendelkeztek. A német harckocsik lövegeit 75 milliméteres űrméret felett rendszerint csőszájfékkel látták el.
A harckocsi lövegek két fontos jellemzője az űrméret és a csőhossz, amelyek szoros összefüggésben állnak a löveg páncéltörő képességével. Az űrméret a lövedék tömegével és a felhasználható lőpor mennyiségével függ össze. Minél nagyobb a lövedék tömege és kezdősebessége, annál nagyobb az átütőereje. Ez a fizikából jól ismert képlettel magyarázható, miszerint az erő egyenlő a tömeg és a gyorsulás szorzatával (F=m*a).
Szintén fontos tényező a löveg csőhossza, hiszen a lövedék csak és kizárólag a csőben gyorsul (a lőporgázok kiterjedésének következtében), annak elhagyását követően a légellenállás és a hajtóerő megszűnése miatt fokozatosan lassulni kezd. A német harckocsilövegeket rendszerint légvédelmi és páncéltörő lövegek átalakításával fejlesztették ki.
A Tigris harckocsi 88 milliméteres lövege (KwK 36) például a híres-hírhedt német „88”-as (FlaK 36) légvédelmi löveg átalakításából született.
A harckocsik páncéltörő tűzerejét a löveg jellemzői mellett nagyban befolyásolják a felhasznált lövedék típusok. A második világháború páncélosai három alap lőszertípust használtak: keménymagvas, illetve a kumulatív töltetű páncéltörő gránátot és a repesz-romboló gránátot.
A keménymagvas páncéltörő gránát működése igen egyszerű: a lövedék nagy sebességgel a páncélzatnak csapódik és kemény fémötvözetből készült magja lyukat vág a páncélzaton. Amennyiben sikerült átszakítania azt, a lövedék és a beszakadt páncélzat izzó repeszei súlyosan megsebesítik vagy megölik a személyzetet, esetleg felrobbantják a harckocsi lőszerkészletét
A Wehrmacht két alapvető keménymagvas páncéltörő gránáttípust tartott rendszeresítve páncélosaihoz: a Pz.Gr. 39-et és a Pz.Gr. 40-et. A Pz.Gr. 39 volt a német páncélosok legalapvetőbb páncéltörő gránátja a háború során. Páncéltörő keménymagja mangán acélból készült. 50, 75 és 88 milliméteres lövegekhez egyaránt gyártották.
A Pz.Gr. 40 gránátot különösen erős páncélzatú harckocsik megsemmisítésére tervezték. A lövedék magja egy nagyon kemény fémötvözetből: volfrámkarbidból („tungsten”) készült. Ebből azonban nagyon korlátozottak voltak a készletek és egy harckocsi legfeljebb 5 ilyen lövedéket vételezhetett. 1944-re ez a lövedéktípus teljesen eltűnt a frontról, mivel a volfrám fontos nyersanyag volt a repülőgépgyárak számára is, amely anyagháborút vívott a Reich légterének védelméért.
A másik fontos lövedéktípus a kumulatív-töltetű (más néven „üreges töltetű”) gránát. Ez nem kinetikai energiával hatol át a páncélzaton, hanem egy különleges fizikai jelenség a kumulatív hatás segítségével. Ennek lényege, hogy a lövedék felrobbanása után egy vékony, de nagy erejű olvadt fémsugarat koncentrál a páncélzat egy pontjára és egyszerűen „átégeti” azt.
A kumulatív gránátnál összefüggés van az űrméret és a páncélátütő képesség között: a kumulatív gránát hozzávetőlegesen saját űrmérete háromszorosának megfelelő páncélvastagságot képes áttörni - merőleges becsapódás esetén. Az üreges töltetű lövedék egyik nagy előnye, hogy páncéltörő képessége független a lőtávolságtól, vagyis ugyanazt a teljesítményt nyújtja például 25 méteren, mint 1000 méteren. A kumulatív hatást használták és használják fel mind a mai napig a páncéltörő rakéták.
A második világháború során a német haderőnél a Gr.38 HI jelzésű kumulatív töltetű gránát volt a harckocsikhoz rendszeresítve. Ezt a típusú gránátot csak 75, illetve 88 milliméteres kivitelben, a Pz.Kpfw. IV-es és a Tiger I típusú harckocsik számára gyártották.
A harckocsik lőszerkészletének szerves részét képezik a páncéltörő gránátok mellett a repesz-romboló gránátok is, amelyekkel a harckocsi felveheti a harcot az ellenség élőerejével és erődítményeivel szemben. A Wehrmacht több ilyen típusú lövedéket is rendszerben tartott. A fő fegyverzet mellett a harckocsik általában fel voltak szerelve kiegészítő f...
Modern gumikerekes harcjárművek
Gyakorlatilag szinte egyszerre „futott ki” számos fontos NATO-tagállam hadseregének páncélozott szállítójárműve. A több évtizedes szolgálat után búcsúzó eszközöket modern járművekkel kell felváltani. Ezt mondani könnyű, de a megfelelő járművet kiválasztani, a vele szemben támasztott követelményeket megfogalmazni egyáltalán nem egyszerű.
Gumikerekek vagy lánctalpak? Több páncélzat vagy kisebb tömeg? Védelem vagy könnyű szállíthatóság?
Az egyik legrégebben húzódó beszerzés az amerikai tengerészgyalogság úszóképes harcjármű-programja (Amphibious Combat Vehicle - ACV). Az 1972 óta hadrendben álló, azóta többször is modernizált AAVP-7A1 gyengéit (mint például az aknák, improvizált robbanóeszközök elleni elégtelen védelem, a ma már nem kielégítő fegyverzet) a 2003-ban indított iraki hadművelet mutatta meg.
A lecserélésre indított ACV-program sem ma kezdődött: egy sikertelen projekt után 2011-ben indították el. A két fázisra osztott program első részében (ACV 1.1) egy 8×8-as hajtásláncú, gumikerekes, a háromfős személyzet mellett legalább 10 (de inkább 13) felszerelt tengerészgyalogost szállítani képes, minimum egy 12,7 milliméter űrméretű géppuskával ellátott, távirányított toronnyal rendelkező, úszóképes, páncélozott járművet keresnek.
Alapvető elvárás a későbbi, komolyabb fegyverzet (egy 30 milliméteres gépágyú és egy 40 milliméteres automata gránátvető) befogadására alkalmas torony helyének előkészítése, a kétméteres hullámzás leküzdése, a benn ülők magas fokú védelme. A program során 2015 novemberében a BAE Systems és a SAIC kapott megbízást 13-13 jármű leszállítására.
tags: #gumikerekes #harci #járművek #típusai