Római Harci Járművek: A Szekerek és Kocsik Története
Róma, a mocsarakból kiemelkedő dombokra épült város, hamarosan sűrűn beépített területté vált. A közlekedés sajátosságai miatt a szekereket hamarosan kitiltották a városfalakon belülről.
A szekerek és kocsik a rómaiak életének fontos részét képezték, mind a közlekedésben, mind a hadviselésben. A járművek sokfélesége és a hozzájuk kapcsolódó szokások bepillantást engednek az ókori római társadalomba.
A következőkben részletesen feltárjuk a római harci járművek történetét, típusait, használatukat és a rájuk gyakorolt kulturális hatásokat.
A Római Közlekedés Sajátosságai
Róma várfalakkal körülvett területét sűrűn és nem tervezett módon, szabálytalanul építették be. A szekereket hamar kitiltották a várfalakon belüli területről, ami a közlekedés lehetőségeit meghatározta: a bérszekerek és még a magánszekerek is a városkapuknál várakoztak. A használat célja és a tulajdonos anyagi lehetőségei szerint számtalan szekértípus alakult ki. Igaz lehet, hogy Rómában nem volt két egyforma szekér.
A rázós, a kövekkel borított utakra kitalálták a függesztett kocsiszekrényű hintókat. A ránk maradt képek alapján nem lehet eldönti, hogy milyen arányban használták a hintókat. A rugókkal szerelt lovaskocsikat nem ismerték.
A gumikerekes harcjárművek előnyei és hátrányai
Kezdetben gyaloghintón, lefüggönyözött hordszékekben utaztak, már aki megtehette. Négy-nyolc rabszolga vitte a vállain a rudakra erősített szekrényt. További rabszolgák is mentek velük, hogy a kimerült teherhordókat felváltsák. Cicero is hordszéken menekült el birtokáról (i.e.
Az utakon sok gyalogos volt, ügyes-bajos dolgaikat intézték a közeli városokban vagy Rómában, bevásároltak a nagy számú piacokon, valamelyik gyógyfürdőben tisztálkodtak. Ló, öszvér vagy szamár hátán kevesen utaztak, lovakon is csak a küldöncök, hírvivők közlekedtek.
A zsúfoltság miatt állandóak voltak a fertőzések, és időnként a nagy járványok is, - a kor higénés szokásainak megfelelően-, a járványokat az istenek csapásának tekintették.
A Római Szekerek Típusai
A rómaiak számos szekértípust használtak, melyek különböző célokra és igényekre voltak szabva. A legnépszerűbbek közé tartoztak:
- Biga: A római ifjak kedvelt járműve, kétkerekű lovas szekér volt, melyet egy vagy két ló húzott.
- Quadriga: Négylovas szekér, melyet négy ló, később hat ló húzott.
- Carpentum: Etruszk eredetű, kétkerekű, díszes utazókocsi, melyet főleg előkelő hölgyek használtak.
- Cisium: Könnyű, tető nélküli kocsi, melyet gyors közlekedésre használtak.
- Raeda: Nagyobb utazásokra használt, négyküllős szekér, mely egy egész háznépet befogadhatott.
- Tarruca: A raedához hasonló, de elegánsabban kiképzett jármű.
- Essedum: Kétkerekű, könnyű kocsi, mely a galliai belgák és a britannusok harckocsijaiból alakult ki.
- Petorritum: Teherszállító kocsi, mely a módos rómaiak málháját és cselédségét szállította.
- Plaustrum: Teherszállításra használt, két tömör keréken gördülő jármű.
- Sarracum: Kis átmérőjű, tömör keréken gördülő jármű, mely szálfák vagy egyszerre több ember szállítására volt alkalmas.
A latifundiumokon ökrösszekereket használtak.
Autó elidegenítési és terhelési tilalom – Mire figyeljünk?
A két vagy többlovas bigákkal történő kocsiversenyzés nemzeti sportnak számított, ünnepnapokon tartották a nagy versenyeket.
A római harci szekér Charion modellkészlete, amelyet a Triumf nyilvános ünnepségére díszítettek. Az összeszerelt modell nagy küllős kerekekkel és fa vonóval rendelkezik, amely két lófigurát vontat.
A Római Lovak és Öszvérek
Az itáliai lovak, a rómaiak lovai hidegvérű, erős, nehéz állatok voltak, nem lovaglásra, hanem vontatásra tenyésztették ki őket. Egyes szerzők szerint a római lovak leszármazottjai a mai pinzgaui lovak (Ausztria); melyek kitűnő, hidegvérű, erős igénybevételre alkalmas állatok.
A római lovak marmagassága ≈1,55 méter volt, a ma tenyésztett lovaké 1,60-1,70 méter. A hidegvérű lovak ugyan lassúbbak, de ellenállóbbak is, jobban bírták a kemény utak kövezetét.
A lovak mellett a rómaiak szívesen használták az öszvéreket is a szekerek vontatására. Az öszvérek ellenállóbb, kisebb igényű állatok, mint a lovak.
A rómaiak sokáig nem ismerték a nyerget, de nem szőrén ülték meg a lovakat, hanem lótakaró pokrócot tettek maguk alá. Ugyanígy ismeretlen volt a kengyel is. Ezért az utak szélén sok helyen kisebb, oszlopszerű köveket helyeztek el, hogy arról lehessen a ló vagy az öszvér hátára felülni.
A lótenyésztés és a szekérversenyek -a kocsi rugókkal szerelt szekér-, az etruszkok által jutottak el Rómába, akik az ókori világ legjobb szekérversenyzői voltak, már fel is ültek a lovakra.
Utak és Közlekedés a Birodalomban
A római birodalom fénykorában a mintegy 2000 városias jellegű települését (municipium, colonia) körülbelül 85 000 kilométernyi jó minőségű úthálózat kötötte össze. Az utak mentén mérföldkövek jelezték, hogy milyen messze van a legközelebbi város (egy római mérföld kb. 1480 méternek felel meg, akkoriban 1000 passus, azaz kettős lépés volt egy milliarum).
A római országutak a maihoz hasonlóan készültek: pontos földmérések után kiásták az út helyét, majd elhelyezték a szegélyt. Ezután az árkot feltöltötték homokkal, kisebb kavicsokkal, majd egyre nagyobb kövekkel, és kőlappokkal borították be az egészet.
Az utakon gyalog, lóháton, illetve lovas szekérrel közlekedtek.
Jogi Szabályozások és Korlátozások
Iulius Caesar i. e. 45-ben alkotott városi törvénye (lex Iulia municipalis) megtiltotta, hogy a Vesta-szüzeken kívül bárki más nappal kocsival közlekedjék a városokban, különösképpen pedig Róma utcáin. Azok az utasok, akiknek útja a városokon át vezetett, csak a napnyugta után, az éjszakai órákban kocsizhattak át akár Rómán, akár más városon.
A teherhordó társzekerek is éjjel közlekedtek a városok utcáin. Csak a császári ház néhány hölgye részesült abban a kiváltságban, hogy ünnepélyes alkalmakkor kocsiban közlekedhetett a Város utcáin. Ilyen kedvezményben részesítette Claudius császár a feleségét, Messalinát, majd későbbi feleségét, Agrippinát. Pedig éppen Claudius újította meg Iulius Caesarnak ekkorra némileg feledésbe merült - előbb említett - törvényét, mert többen nem tekintették már magukra kötelezőnek.
A későbbi császárok is követték Claudius példáját, és hasonló kiváltsággal kedveskedtek asszonyaiknak. A császári hölgyek képmását feltüntető pénzérmék hátlapjára is - sokat mondóan - a carpentum nevű szekér képét verették. Később, az i. sz. III. században már a magasabb rangú császári tisztviselők is kocsikon közlekedtek Rómában.
A járművek megterhelését szabályozták is, II. Theodosius császár 438-ban közzétett törvénykönyve, a Codex Theodosianus pontos előírásokat tartalmazott, amelyek főként a császári és állami postára vonatkoztak. A jogszabály a már régóta érvényben levő előírásokat foglalta össze, amikor egyes kocsifajták legnagyobb terhelését megállapította.
Theodosius jogszabálya azt is meghatározta, hogy a raedá-t nyáron nyolc, télen tíz öszvér húzhatja, a kisebb kocsik elé viszont hármat foghatnak. Elrendeli még, hogy a carpentumok nem vihetnek több, mint két-három személyt.
A jogszabályok az előírások megszegőire megtorlásként súlyos büntetéseket szabtak ki arra, aki a megengedettnél többet rakott fel a járműre, a rakodómunkásokra is.
Technikai Újdonságok és Mérési Módszerek
Már az ókori embert is érdekelte, hogy hány mérföldet tett meg kocsiján vagy hajóján utazva. Erről nemcsak a mérföldkövek tájékoztatták az utasembert, hanem ügyes készülékek, amelyekkel meg lehetett állapítani a megtett út nagyságát.
Alexandriában már az i. e. III. században feltalálták azt a játékos gépecskét, amely megbízhatóan mérte a megtett utat. Az i. sz. I. században az alexandriai Heron leírta az ügyes készüléket. Az ókori „taxamétert” hodometronnak nevezték (180 körül), s lényege az, hogy a kocsikerékhez kapcsolódva annak minden fordulatát számolta, s egy készülék mutatta a megtett távolságot. Mert ismerték a kerék kerületét, pontosan ki lehetett számítani a megtett utat.
A Szekerek és Kocsik Ábrázolása a Művészetben
A római utazókocsik ábrázolásait gyakran láthatjuk az észak-itáliai és a Duna-menti tartományokban feltárt síremlékek domborművein, és a sírköveket díszítő faragványok között gyakran találkozunk raeda, és plaustrum ábrázolásokkal.
A kutatók úgy vélik, hogy a halott túlvilágra vezető útjára utalnak ezek, de felmerült az a nézet is, hogy a halott foglalkozására vagy a mindennapi élettel kapcsolatos eseményre utalnak. Nem hiányoznak róluk a kocsit húzó lovak, öszvérek, de még a kocsisok sem, akik az állatokat hajtják.
Campana-Relief (I. A művészetben, és alkalmanként a tényleges szertartásokon más állatok is helyettesíthették a lovakat.
A Harci Szekér Eredete és Fejlődése
A fegyveres kocsi (még nem a klasszikus harci szekér) első konkrét ábrázolása és leírása a sumér államok győzelmi feliratai között látható a Kr.e. 2500 utáni időkből (1). Ez a kocsi négy tömör kerékkel ellátott, funkciójában távolra-ható fegyverekkel ellátott eszköz. Fontos megemlíteni, hogy ekkor is mindig gyalogsággal együtt ábrázolják (2).
Bizonyos idő elteltével, már mint a tipikus harci szekér küllős kerekekkel (3) megjelenik az egyiptomi leírásokban, képeken (Kr.e. 1500 után). Az olvasható, hogy a Nílus vidékére egy hikszosz nevű, általunk ismeretlen nép által kerül (4). Ezután már az egész ismert világban gyorsan elterjed, és egészen az ezredfordulóig használják, sőt erősen kihangsúlyozzák szerepét.
A harci szekér fénykorában (Kr.e. 1400 - Kr.e. 1100) tankönyvek jelennek meg a különféle taktikai elemek végrehajtásáról, az alkalmazás fortélyairól (5). Úgy tanultuk, hogy ennek a kornak az asszír birodalom vet véget, mégpedig a lovasságnak, mint új fegyvernemnek a bevezetésével (6).
Ezek után a harci szekér speciális alkalmazása tart még egy ideig, de ezzel később foglalkozunk. A következőkben a fent látható számozott megjegyzésekkel folytatjuk beszámolónkat.
Noha az első ábrázolások Sumér területéről származnak a Kr.e. 2500 körüli időkből, de természetesen a „gyorsreagálású” erők távolraható fegyverekkel történő bevetésére korábbról is igény mutatkozhatott. Ezt alátámasztja az is, hogy erre az időszakra már teljesen kifejlődik a gyalogság zárt (falanx) rendszerű alkalmazása, mint meghatározó fegyvernem. És ezt a zárt, erősen védett rendet valahogyan fel kellett törni. Mindenesetre, ezt is megelőzi egy hosszabb fejődési szakasz (kocsi, lóvontatás, stb.). Ebben az első dokumentált korban a négykerekű kocsit (ló hiányában?) öszvérek, vagy félszamarak vontatják, a kocsi eleje magasított, oldalára a hajítódárdák tárolószekrényét helyezték el.
Mivel az ábrázolásokon, vagy hozzájuk kapcsolódva mindig szerepel a zárt rendszerű gyalogság, ez azt sugallja, hogy a harci kocsi ekkor is másodlagos fegyver, inkább a nemesség számára egy védettebb de több felkészülést igénylő fegyvernem.
Az Egyiptomi Középbirodalom, de legfőképpen az Újbirodalom hivatalos irodalma és művészete (hasonlóan a hettita művészethez) bő teret szentel a harci szekérnek, esetenként, mint a fáraó által vetetett eszköz, erősen eltúlozva annak alkalmazását, és ami sajnos rányomta sokáig a történettudományra a bélyegét, a művészetnek alárendelve külső megjelenését. Utalhatunk itt „a tunikás fáraó letiporja az ellenség hadait” témájú képekre.
A hikszoszok megjelenése Alsó Egyiptomban terjeszti el ezt az újszerű harci eszközt. Utalva a (3). megjegyzésre úgy tűnik, hogy a kocsi bevezetése a haditechnikába tényleg nagyon gyors lehetett, hiszen az egyiptomiaknak nem volt idejük rendszeresíteni, a hadsereget kiképezni. Kérdésként merül fel a hikszoszok mibenléte, illetve ők milyen információkra támaszkodhattak a harci szekér átvételénél. Erre a fontos kérdésre később kitérünk.
Az alkalmazási taktikai lépésekre, a harci szekerek irányváltására, fordulásaira egyrészt szanszkrit szövegből értesülünk. A fő probléma ebben az esetben, hogy a kocsimozgások vezényszavait ahhoz a latinhoz hasonlították, amelyik nyelv ekkor még ki sem alakult. Némely kutató inkább a sumér nyelvi gyökerekre hajlik, de szerintünk ilyenformán ez sem állja meg a helyét. Ezen kívül jelentős még az a tény, hogy az egyik legkorábbi hettita harcászati szabályzat mitanni szerző műve. Mindkét megjegyzés egyértelműen hurri eredetre utal, tehát ezt az irányt meg kell vizsgálnunk.
A harci szekér katonai alkalmazásának a tanultak szerint az asszír hadseregben megjelenő új fegyvernem, a lovasság vet véget. A probléma ebben az esetben legfőképpen az, hogy Asszíria területe, gazdasági-társadalmi berendezkedése gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy a „semmiből” létrehozzák, kifejlesszék azokat a technikai újításokat, amelyek a lovas hadviseléshez szükségesek. A képet tovább bonyolítja, hogy a Kárpát-medencében ekkor (a bronzkor derekán) már sorozatban kerülnek elő olyan fegyverek, amelyek jórészt a lovas harcmodorra jellemzőek (pl. a hosszú, szúró kard).
Most nézzük meg, hogyan is néztek ki ezek a szerkezetek, illetve mi módon alkalmazták őket. Mivel a harci szekér használata évezredeket ölel fel, ezért három fő részre oszthatjuk használatukat. Az első az úgynevezett sumér korszak. Itt leginkább azt kell megjegyezni, hogy a küllős, gyors harci szekerek megjelenését természetszerűleg megelőzik a „kezdetleges” formák, a gyorsan mozgó csapatok igénye. A sumér államok hadseregei négy keréken mozgó, a szállításnál használható kocsikat alkalmazták. A pár évszázad alatt teret nyert könnyű, küllős kerékkel ellátott változat már megnövelt sebességgel gyors manőverekkel használhatóvá vált taktikai műveletek végrehajtására (bekerítés, roham, stb.).
Néhány kérdésre itt kell rámutatnunk. Az egyik a bevethetőség. A harci szekér osztagok az alakzatban történő manőverekre csak kizárólag sík terepen (gyakran előkészített terepen) voltak képesek. Ebből következik, hogy a csatatereket jó előre ki kellett választani, ami furcsa lehet mai szemmel. A másik kérdés az, hogy igazából mit is csináltak ezek a járművek a harctéren. Le kell szögezni, hogy semmi esetre sem az ellenséges gyalogság letiprását, hiszen egy zárt rendszerű lándzsás tömeget szemből megbontani öngyilkosság. A harci szekér osztagok többszöri gyors rohamukkal demoralizálhatták az ellenséget, hajítófegyverekkel koncentráltan támadhatták, bekerítéseket hajthattak végre, és természetesen a másik fél szekerei ellen küzdhettek.
Végül sokáig nyílt kérdés volt az, hogyan élhették túl a harcosok és maguk a lovak a harcot, hiszen íjászai, parittyásai, dárdásai az ellenségnek is voltak. Erre az egyiptomi rajzok nem nyújtanak felvilágosítást, mert általános a már említett „tunikás fáraó” ábrázolás. A kérdésre más források mellett az úgynevezett „dendrai lelet” adott választ, ugyanis sikerült felfedezni egy teljes zárt bronzpáncél-készletet, amit a kocsizók használtak. Rendelkezésre áll néhány ábrázolás is, ahol felismerhető a ló páncélozása.
A további vizsgálathoz tehát rendelkezésre állnak a fentebb kiemelt mondatok: A harci kocsi kialakulásának nagyobb időmélysége, a hurri (hikszosz) bevezetés valószínűsítése, a lovasság kialakulásának sztyeppei környezete.
Nézzük meg, a legújabb (nemzetközi) kutatások szerint hogyan áll a harci szekér, és a hozzá szorosan kapcsolódó lótartás kialakulásának ügye. A legfrissebb publikált irodalom a lótartás (lovaglás) kialakulását természetszerűleg a sztyeppe-erdős sztyeppe vidékre teszi, mégpedig az úgynevezett botai-tersek kultúrkörbe (Délnyugat-Szibéria, Urál déli területe), ahová régészeti-kulturális és antropológiai szempontból ősmagyar elődeink szintén szervesen kapcsolódtak. Ha ehhez még hozzávesszük az „ősuráli” ló szavunkat is (ami máig megmaradt), nem kétséges ennek nagy valószínűsége. Az új távlatokat nyithat ebben a kérdéskörben, hogy a régi kínaiban szintén ló-nak hívták a lovat, és napjainkban is a fehér ló neve „pej” (de ennek kutatása messze vezetne). Mindenesetre őseink benne voltak egy olyan áramlatban, ahol a lótartás, megnevezések, stb. valamilyen rend szerint áramlottak (és ebbe beletartoznak pl. a manysik is).
„Sajnos” a harci szekér bevezetésével hasonló a helyzet. Noha a katonai fejlesztések villámgyorsan elterjednek (ahol társadalmi, természeti fogadókészség van), de a külföldi kutatók a régészeti leletek alapján elemezni tudták azt a néhány száz évet, amelyik eltelt a küllős kerék bevezetésétől az általános használatig. Az eredmény természetes eredménynek tűnik. Ahol a lótartás kialakult, körülbelül ott fejlesztették ki a harci szekér klasszikus típusát. Megint beletrafáltunk? Azt hozzá kell ehhez tenni, hogy az ilyen eszközök kifejlesztéséhez nagykiterjedésű, szabad sztyeppe kell, tehát a fent tárgyalt „kultúrvidékek” igazából nem jöhetnek szóba. Az más kérdés, hogy a sztyeppén élő, kultúrájában, társadalmi és antropológiai felépítésében hasonló népek milyen konkrét nyelven beszéltek? Egyáltalán, vannak-e olyan ma élő nép, amelyik pontosan tovább hordozza nyelvüket?
Megemlítendő még a hurri-hikszosz vonal. Tudjuk, hogy a hurrik (és a rokon kassuk) vezetik be az Észak-mezopotámiai térségben a lótenyésztést, a hikszoszok (hurrik) pedig Egyiptomban a harci szekeret. Orosz kutatók megállapították, hogy a hurrik nyelve ragozó nyelv, kultúrája pedig úgynevezett Alekszejevka-típusú nagyállattartó kultúra. Ez a kultúra azonban eredendően Délnyugat-szibériai sztyeppei kultúra volt.