A Zene Metafizikai Jelentése: Az Alváz és a Tudat Polaritása
A zene mint összetett jelenség leírására ősidők óta minden kultúrában bőven találunk példákat. A zenei élmény leírása, megfogalmazása önmagában nagyon nehéz, mivel a valóságnak egy nagyon speciális része, olyan, amire a nyelv verbális eszközei nem alkalmasak. Leírni azt az élményt, amit egy g-moll hármashangzat vagy egy dallamrészlet által élünk meg, nos, nagyon nehéz. A leírás ráadásul nem mentes a szubjektumtól, azaz mindenki másként éli meg az egyébként is leírhatatlan élményt. A zene által keltett érzések és gondolatok valójában lefordíthatatlanok.
Mint azt egy korábbi tanulmányomban fejtegettem, a zene a természet, az univerzum része. Hatása közvetlenül a pszichét hatja át. Bejárja a lélek olyan területeit, amelyeket a valóság más élményei nem tudnak elérni. Ezért is tűnik a legmegfoghatatlanabb, legmisztikusabb művészetnek. Sokan azt mondják, a legelvontabb. Ahol a valóság leírására a szavak elfogynak, ott annak megtapasztalására alkalmas a zene.
A zene nyilvánvalóan egy többdimenziós kódrendszerként is felfogható, mely a mindenség bizonyos részét fejezi ki, vagy annak felel meg. Csak vegyük a matematikát. Ez a tudomány képes a valóság materiális részében működő folyamatok leírására egészen a tudati felfogóképesség határáig. Bár ezen túl is létezik a matematika, de alkalmazásának határa az alkalmazójának tudati korlátaitól függ. A zenét próbálták matematikai törvények rendszerében értelmezni, mint ahogyan azt a Bolyai testvérek tették is. Az összhangzattani tanulmányok száma nagyon nagy, és kiterjed az egész kromatikára. Bartók és Kodály nagysága abban is megmutatkozott, ahogyan magát a zenét tekintették. Nagyon jó ráérzéseik voltak a zene belső törvényeinek metafizikai jellegére. A zene hangközeiben felfedezték az aranymetszés természeti arányait, mely matematikailag a Fibonacci-féle számsorral kifejezhető. Ők már nagyon közel kerültek a zene természeti princípiumához.
A zenében feszülő érzéseket és a benne rejlő üzenetet nem megérteni, hanem megélni, megtapasztalni kell. Ha szeretnénk megismerni a zene belső szerkezetét, akkor azt megtehetjük akusztikai, matematikai vagy összhangzattani elvek mentén, de mélyebb dimenziójában, metafizikai valójában csupán megélni lehetséges. A vizsgálódást a hangok közötti feszültségviszonyok feltérképezésével kezdjük.
Tudatunk Polaritása és a Zene
Anyagi világunkba bezárva tudatunk polaritásának vagyunk a foglyai. Minden létezőnek megvan az ellentettje, a két ellentétes póluson keresztül képes tudatunk megítélni bármelyiket is. Csak vegyünk egy olyan állapotot, ahol csend van, nincs semmilyen rezgés, pontosabban nem észlelünk semmilyen rezgést. Ezt nevezhetjük csendnek. A csendnek akkor van értelme tudatunkban, ha van élményünk a zajról, a hangról, a rezgésekről. Tudatunk mindent ellenpárokra bont ketté, és ezeket megtapasztalva a fizikai valóságban konfliktusként éljük meg őket. Értelmünk mindig egyre kisebb ellentétes részekre bontja a valóságot, majd ezen részek között tesz különbséget. Ez egyfajta analízis folyamat.
A valóság alapállapota az egység. Ezt az állapotot tudatunk közvetlenül nem tudja értelmezni, ezért van szüksége arra, hogy felbontsa ellenpólusaira. A világegyetem egésze az egységben, a tiszta létezés ősállapotban van, és csupán ezen valóság értelmezésének, megtapasztalásának érdekében szükséges az egység ellentétpárokra való szétbontása tudatunk számára. A tudatunk poláris, és ez gondoskodik arról, hogy a világot is ennek megfelelően polárisnak lássuk. A két pólus egymástól nem elválasztható, egyik a másikból él. Ez az analógia a zene világában is érvényes.
Ha lesarkítjuk a dolgokat, akkor könnyen belátható, hogy például a ritmus nem más, mint a csend és a hangok, vagyis a két ellenpólus periodikus váltakozása. Képzeljünk el egy olyan egységet, ahol a hangok és a csend is folyamatosan egyszerre együtt vannak. Ebből az egységből a ritmust kétféleképpen hozhatjuk létre: kiszedjük a hangból azokat a részeket, ahol csendnek kell lennie, vagy a másik, ahol a csendet betöltjük hanggal, ahol hangnak kell lennie. Az a kérdés, hogy a hang vagy a csend az alapháttér. Ha bármelyiket eltüntetjük, akkor a másik értelme is eltűnik vele együtt. Ha a hangot megszüntetjük, akkor megszűnik a ritmus, de megszűnik akkor is, ha a csendet szüntetjük meg. Tudatunk egyoldalú polaritására jellemző az az érdekes tény is, hogy ha hallgatunk egy ritmust, tudatunk fókusza mindig a hangra helyeződik. A csendre soha nem is figyelünk, mert az képezi a viszonyítás hátterét.
Vizsgálódásunkat folytassuk a hallható zenei hangok birodalmában. A fent felvázolt analógia közvetlenül alkalmazható a zenei hangok vizsgálatára is, ahol most tekintsünk el a csendtől. Itt is meg kell találnunk az egységet. Az egység megfogalmazhatóságát megnehezíti az a körülmény, hogy a zene megjelenése teljesen a fizikai valóságban már eleve polarizált viszonyok közepette jelenik meg. Persze csupán a képzeletünk megmozgatása miatt megpróbálhatnánk elképzelni egy olyan hangi létezést, ahol minden hang és csend folyamatosan egy időben létezik. El tudunk képzelni ilyen hangot?
A hang egységének kérdésében létezik egy jelenség, az akusztikából ismert úgynevezett fehérzaj, ami minden a hallható spektrumba tartozó frekvenciát egyenlő arányban egyszerre tartalmazza. A képzeletünkben legfeljebb eddig a pontig juthatunk. Csakhogy a fizikai környezetben keletkezett és érzékelt hangot tudatunk már eleve polarizálva fogja fel, időben lezajló folyamatként. Az egység a fizikai valóságban nem fogható fel közvetlenül éppen tudatunk poláris fókusza miatt.
Ezért a zenének olyan tulajdonságait kell megragadnunk, melyek itt a fizikai akusztikai valóságban megfeleltethetők annak, ami a létezés egy másik szintjén, a zene valóságában létezik. Vissza kell mennünk Hermész Triszmegisztosz által megfogalmazott és smaragdtáblákba vésett gondolataihoz, melyek az univerzumunk analógiás felépítéséről, alsó és felső valóságszintjeinek analógiás hasonlóságáról szólnak. Ez a hasonlóságelv közismert például a homeopátiából is, ami az egymás fölött létező metafizikai szintek közötti megfelelés elvére épül. A zene belső tanulmányozását végezhetjük ennek az analógiás, szimbolisztikus elvnek végigkövetésével.
A valóság más, fizikaitól eltérő rendszereiben az idő nem létezik. Az idő és a tér is tudatunk projekciója annak érdekében, hogy az események egymásutániságát tudatunk értelmezni tudja. Vagyis minden egy pszichikai valóságrendszerben létezik. Az anyag is. A zene valósága nemcsak fizikai valóság.
Bizonyára ismerős az az élmény, amikor a zene ott van a fejedben, de nem énekeled, nem dúdolod, nem játszod, csak ott van. Amolyan tudati állapot. Ha egy zenét ismersz és valaki megkérdezi a címét, akkor tudni fogod, hogy miről van szó. Mert a zene ott van a fejedben úgymond összesűrűsödve, és a tudatában vagy anélkül, hogy elindulna és megszólalna benned. Olyan, mintha be lenne sűrítve egyetlen pillanatba az egész. Valahogy így lehet verbálisan leírni a zene egységét. Éppen ezért lehet zenét komponálni is fejben, anélkül hogy megszólalna.
A tudomány is igyekszik valamelyest a dolgok végére járni, és mai feltételezés szerint vélhetően létezik egy morfogenetikus mező az univerzumban, amelyből az agyunk bármikor hozzáférhet az éppen szükséges információkhoz. A zene is ebben a mezőben van az egység állapotában elkódolva. Egy másik érdekes példa: beszélgetsz egy riporterrel, vagy éppen egy szóbeli vizsgán ülsz. Feltesznek neked egy bonyolult kérdést. A kérdés végén egy élménytől vezérelve azt mondod magadban: - Igen, ezt tudom. És érzed azt, hogy erről sokáig fogsz beszélni. És valóban sokáig beszélsz róla.
A zene egységállapotában, eredeti valóságában, önmaga létezésében tudatunk számára közvetlenül nem értelmezhető, csak ha fizikai valóságában megnyilvánul, ha időben, térben kibomlik, ha megszólal akár fejben, akár hallhatóan. A zene értelme és üzenete abban az érzésben van, amit hallgatójából akkor éppen kivált. Ez sohasem egzakt, sokkal inkább szubjektív, de mindenképpen univerzális. A tapasztalt valóság - és különösen mutatja ezt a zene által közölt élmény - érzelmi, spirituális valóság. Éppen ezért a zene közvetlenül a maga dimenziójából projektálja tudatunk számára a mögöttes valóságot.
A lehetséges valóságok egyikébe a zenén keresztül is be tudunk lépni, azaz a lehetséges valóságok egyike éppen a zene valósága. Innen táplálkozik az improvizáció, a zeneszerző ihlete, a zenei intuíció. Innen táplálkozik mindenféle zene. A zene tekinthető mint az univerzum fizikai akusztikai megnyilvánulása, de csak tudatunk projekciója által jelenik meg számunkra mint fizikai érzelmi jelenség az anyagi valóságban. Addig, míg nem lép kapcsolatba tudatunkkal, addig nincs kapcsolatunk annak valóságával sem.
A zenében hordozott érzelemre és spirituális tartalomra nagyon szemléletes analógia a rádiótechnikából ismert fizikai jelenség, a moduláció. Egy adott rezgésre egy más frekvenciájú rezgést ültetnek rá. Ezzel egy bonyolultabb rezgés keletkezik. Ha egy szűrővel kiszűrjük a vivő vagy hordozó frekvenciát, akkor megjelenik az az információ, ez esetben a hang, amit ráültettünk, rámoduláltunk. Nagyon hasonló a helyzet a zene összetett rezgéseivel is.
Mint korábban volt róla szó, a tudatunknak három jól megkülönböztethető fő állapota és az agynak ezekhez tartozó három funkcionális rétege van: a bal agyfélteke által vezérelt nappali tudatállapot, a jobb félteke által vezérelt tudattalan éjszakai állapot és a kettő közötti tudat alatti állapot, mely a két réteg közötti kommunikációt biztosítja. Ha a nappali tudatállapotunknak megfelelő funkciójában hallgatjuk a zenét, akkor ezzel intelligens módon egyfajta analízis szintjén értelmezzük azt. A jobb agyfélteke mozgósításával viszont a zenében lévő tartalmat, érzelmi valóságot szűrhetjük ki. Ezzel arra is célzok, hogy más dolog hallgatni és más dolog hallani.
A két agyfélteke és az általuk működő tudatállapotok megfeleltethetők a zenében a melódiának és a harmóniának. Mivel agyunk bal fele időtudatos, a zenének az ennek megfelelő poláris lebontását érzékeli elsődlegesen. Ez pedig az egymásutániságban lezajló hangi szövet, a dallam, a melódia. A harmóniát, azaz a hangok egyidejű elhangzásakor keltett feszültséget azonban agyunk jobb fele értelmezi. Ez azért van, mert ez az agyközpont a globális látás, érzékelés helye. A harmónia pedig egy olyan zenei képződmény, ahol az idő és az egymásutániság szimbolikusan nincs jelen. A hangok között megbújó feszültségek eredőjét a harmóniában értelmezzük, ezért erre csak a „tudattalan” jobb agyfél képes.
Próbáljunk visszatérni a hangok immár fizikai világába. Az előbbiekben kifejtett poláris értelmezés minden eleme megfejthető magából a végeredményből. A poláris tudat által vetített érzékelhető valóságban minden analógia megtalálható. Erre már Hermész Triszmegisztosz is rájött. Ha egyetlen állandó magasságú hangot hallgatunk, az a tudatunkban polarizálva már időben megjelenő jelenség. Az idő kérdése, problémája itt újra felmerül. Mivel tudatunk eleve poláris természetű, az egységet eleve polárisan vetíti ki. Mint már említettem, az idő fogalma is abból a tudati kényszerből keletkezik, hogy az egységet először aspektusaira kell bontania, hogy majd azt annak egymásutániságában tudja szemlélni. Ugyanez a helyzet a térrel is. A tér az egység másik aspektusa.
Tehát ezek alapján látható, hogy az idő egy tudati jelenség, melyet kifelé vetítve azt gondoljuk, hogy tőlünk függetlenül létezik. Azt gondoljuk, hogy az idő a múltból a jövőbe tart, és nem vesszük észre, hogy azon a ponton, ahol éppen a jelenben vagyunk, a múlt és jövő összetalálkozik. Ezt az analógiát felfedezhetjük a zenei oktávban is. Amint a frekvencia kétszeresét elérjük, a hangok tonális érzete elölről ismétlődik. Ugyanez az analógiája a kvint körnek is, ahol a vonzás funkciói folytonosan ismétlődnek. A hang mint periódikus rezgés tehát időfüggő dolog.
Változás. Az egységben létező egyidejű sokféleség. Poláris tudatunkban idősíkra kivetített folyamatos változás. Hangként csupán az anyagi valóságban jelenik meg, de az, ami ennek ősegységében megfelel, az tulajdonképpen egy egyszerre létező metafizikailag megközelíthető, alapvetően spirituális jelenség. Úgy gondolom tehát, hogy a zene egysége az, ami minden zene őse, a hangokra lefordítható őstudás, melyből az összes létező zene táplálkozik. Talán ez a Szférák Zenéje, vagy az Örökkévalóság Zenéje.
Az egység tehát a zenén is túl van, és amit belőle hallhatunk és megérezhetünk, az megfelel a tudatunk számára nem értelmezhető mögöttes valóságnak. Ez az egység felel meg az univerzum azon aspektusának, amely hangra lefordítva zenében jelenik meg a tudatunkban. A hangok mint hordozó, közvetítő rendszerként foghatók fel. Itt felvetődik a kakofónia gondolata. Az univerzum ősegységét tudatunk segítségével felbontva, időben legörgetve, a hangok hátán szárnyalva képesek vagyunk elérni és felfogni. Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a zene törvényeit metafizikai síkon értelmezhetjük.
Mindabból, ami ezidáig elhangzott, abból látható, hogy a zene matematikai analizálása zsákutcába vezet, vagy legalábbis eltereli a figyelmet a mélyebb valóságról. A részletekre odafigyelhetünk, azonban az egészet nem látjuk tőle. A zene poláris kvantuma a tonális, vagyis zeneileg állandó hangmagasságú hang. Ez a legkisebb metafizikai egység. Egyetlen zenei hangot hallgatva érezhetjük az egység tudatunk által valóságunkba kivetített kvantumát. Ez jelentést még önmagában nem hordoz. Addig, míg nem hallunk mást, csak ezt az egy hangot, addig egyetlen érzésünk van a hangról. Üres hordozóeszköz.
A tibeti és más kultúrák buddhista szerzetesei nem véletlenül éneklik folyamatosan hosszan kitartva az OM szót egyetlen tonális hangon. A kiüresedés állapotát keresik. Addig, amíg nincs más hang, addig a tonális feszültség egynemű állapota van jelen érzékeinkben. Amint megszólal egy másik hang akár az előzővel egy időben, akár kis idővel utána, az egység érzése megtörik. Két aspektus van jelen. Attól függően, hogy milyen magasságú a hang az előzőhöz képest, a feszültség megváltozik. A megszólaló második hang feszültségét, zenei néven tonális funkcióját mindig az első hanghoz viszonyítva fejti ki. Önmagában a másodszorra megszólaló hang ugyanazt a feszültségérzetet kelti, mint az első. A kettő együtt adja azt az érzetet, amit a tudatunk már zenei jelentésként értelmez.
Függően attól, hogy az első, azaz alaphanghoz képest hol szólal meg a másik hang, más és más érzetet kapunk. Ebből is megmagyarázható az az zenei jelenség, hogy egy dal bármilyen hangon kezdhető, ugyanazt fejezi ki, a dallamokban és harmóniákban keletkező feszültségviszonyok ugyanazok lesznek. Vizsgálódásunk következő lépésében még egy harmadik hang is megszólal. Ez még komplexebb érzetet kelt. A hármas hangzat köznapi neve a harmónia vagy akkord. A hangok belső feszültségeinek eredőjeként jön létre a harmónia érzet, mely a hangköznél még összetettebb érzéskombináció.
A zene fejlődése és kutatása során kialakult egy kép a zenei hangok által hordozott fe...