Dacia, a Római Birodalom Keleti Határa: Történelem, Hódítás és Örökség

Az erdélyi hegységekkel övezett térség - a leendő Dacia Tartomány (Dacia provincia) - római megszállásának hosszú előtörténete van. A dák törzsek folyamatos támadó betöréseinek veszélye, valamint az itt található nyersanyag lelőhelyek megszerzésének vágya, Julius Caesar óta a rómaiak napirenden tartották az érdeklődődést, sőt a térség annektálásának, megszerzésének kérdését. A területet - hosszas előkészület után - két véres hadjáratban (i.sz. 101-102 és 105-106) végül Traianus császár hódította meg. Az új tartomány azonban nem csak politikai és gazdasági lehetőségeket jelentett, hanem komoly stratégiai - védelmi és expanziós - feladatokat is hozott a római hadvezetésnek.

A Dákok Földjének Meghódítása

Az Előzmények és az Első Hadjárat

Daciának, mint a birodalom új határmenti provinciájának (határ)védelme, a tartomány helyzetéből és formájából adódóan speciális feladatot jelentett. Itt ugyanis a védelmet nem lehetett a más területeken már sikerrel alkalmazott lineáris rendszerben megoldani: a terület mélységi védelmet kívánt. A következő tíz év alatt azután háborítatlan maradt a birodalmat Daciától elválasztó limes. Nerva nyugodt uralkodása megfelelő küszöbéül szolgált annak a fényes és boldog korszaknak, melyről Traianus nevével kapcsolatban emlékezik a világtörténelem.

A katonai nevelést nyert és hadvezéri tehetségekkel megáldott Traianust legfőképpen a birodalom pénzügyi viszonyai késztették hódításra. Elődei többé-kevésbé folyvást pénzügyi bajokkal küzdöttek. Traianus sem bírta meg e rengeteg kiadásokat s épen ezért gondolt Dacia meghódítására, melynek gazdagságáról mesés hírek szárnyaltak. Az előkészületek már a 100. év telén megtétettek, hogy a hadjárat a rá következő tavasszal megindítható legyen. E célra Traianus leginkább a közel eső pannoniai és moesiai legiókat mozgósította. Hét legió osztozott a dákok ellen vívott harcok dicsőségében: a I. Italica, melynek az alsó moesiai Durostorum (a mostani bolgár Drszter, törökül: Silistria), a I. Minerva, melynek az alsó-germániai Bonna (Bonn), a I. Adjutrix, melynek az alsó-pannoniai Aquincum (Ó-Buda), a IV. Flavia, melynek a felső-moesiai Singidunum (Belgrád), a V. Macedonia, melynek az alsó-moesiai Troesmis (Hirsova), a VII. Claudia, melynek Felső-Moesia fővárosa Viminacium (Kostolac) és a XIII.

A gyülekező hely Viminacium, Felső-Moesia fővárosa volt. Ide érkezett Traianus is, hogy személyesen vezesse a hadat. Kíséretében találjuk L. Licinius Surát, kinek tiszteletére Traianus hálából, hogy őt uralomra segíté, fürdőket emeltetett, s kinek széles körű tudománya nagy tekintélyben állott. Itt látjuk Qu. Glitius Atilius Agricolát, Pannonia császári helytartóját, M. Laberius Maximust, a Domitianus alatt is magát kitüntetett hadparancsnokot, mindkettőjüket az első háború szerencsés befejezése után consuli méltósággal ruházta fel a császári kegy.

Traianus a hadsereg zömével a Lederata (a szerbiai Rama) mellett vert hajóhídon a Dunán átkelvén, Arcidava, Centum Putei, Bersovia, Aizizis és Caput Bubali helyeken át Tibiscumba ért, hol csatlakozott hozzá az a szárny, mely Tsierna mellett szállva át a Dunán, Ad mediam, Pretorio, Ad Pannonios, Zeugma és Masclianis nevű helységeken keresztül jutott Tibiscumba, mely csaknem a Vaskapu-szoros torkában feküdt. A hadsereg vonulása közben rendkívül nagy gondot fordított hadi utak építésére; hidakat vert s alkalmas pontokon castrumokat emelt.

Távirányító hibaelhárítás Suzuki Swift

Decebalus készülődéseiről mit sem tudunk; úgy látszik, teljesen tisztában volt a veszély nagyságával, mert mielőtt a harc megnyílt volna, a germán búrok egy követségét küldi Traianushoz, mely kérte őt, hogy vonuljon vissza s hagyja nyugton őket és szövetségeseiket. Azonban Traianus tántoríthatatlanul ragaszkodott azon elhatározásához, hogy fegyver döntsön Dacia sorsa felett. Még a 101. évben megütközött a dákokkal; de ez ütközet jelentéktelen lehetett. A pihent hadak mindjárt a következő tavasszal Tapae mellett állottak szemben Decebalus seregével. A csata mind a dákokra, mind a rómaiakra nézve nagy veszteségekkel végződött. Midőn a rómaiak táborában a sebesülteknek szükséges kötelékek elfogytak, Traianus saját ruháit rendelte e célra. De Decebalust is annyira megtörte e véres ütközet, hogy a béke megkötése végett követség által Traianustól személyes találkozást kért. E követség - nem miként az ütközet előtti - előkelő dákokból állott. Ezeknek meghagyta Decebalus, hogy ha a találkozást nem sikerül kieszközölniük, legalább arra birják rá Traianust, hogy követeket küldjön a dák táborba a békealkudozások megkezdésére. Traianus az első feltételt el nem fogadván, L. Licinius Surát és Cl. Azonban e békekísérletnek sem lett eredménye, mert Decebalus, valószínűleg csak időt akarván nyerni, Traianus küldötteivel szóba sem állott.

Ekkor Traianus beljebb hatolt a hegyek közé, egyik magaslatot a másik után kerítette birtokába, elfoglalta a dákok sáncműveit, melyek között számos fegyvert, hadi gépeket és foglyokat talált s hatalmába ejtette a Cornelius Fuscus elvesztette római zászlókat. Lusius Quietus ezalatt más oldalról hatolt be a bércek közé és számos ellenséget vágott le, de még többet fogott el. A háború mindkét részről nagy elkeseredéssel és kegyetlenséggel folyt; a rómaiak az elfoglalt dák sárkányokkal és fegyverekkel megterhelt szekereket vontatták keresztűl a foglyokon s ezeket kerékbe törték, míg a dák nők égő fáklyákkal sütögették a foglyúl esett római katonák testét. Traianus mindinkább közeledett Decebalus székhelyéhez, Sarmizegethusához, mely a mai Várhely vidékén, a kies hátszegi völgyben terült el, s midőn ennek közelében egy fontos erődöt elfoglalt, s midőn Laberius Maximus Decebalus nővérét elfogta: a dák király megrémült és kész volt bárminő föltétel alatt a békét megkötni, nem azért ugyan, hogy megtartsa, hanem hogy legyen ideje erejét ismét összeszedni. A béke pontjai a következők voltak: Decebalus Rómával szövetségi viszonyba lép, ennek barátait és ellenségeit a maga barátaiul és ellenségeiül tekinteni; miután pedig igen sok római katona szolgált hadseregében, ezeket el kellett bocsátania s tiltva lett zsoldjába rómaiakat fogadnia; kötelezte magát, hogy az elfoglalt fegyvereket és hadigépeket kiszolgáltatja, a nála volt építészeket és foglyokat szabadon bocsátja, erődjeit lerontatja s a tőle elfoglalva tartott idegen földeket visszaadja. Decebalus előkelő dákokból követséget alakított, mely a római senatusnak megvigye hódolatát s kérje a békekötés megerősítését. A dák király küldöttei a senatus elé vezettettek, letették fegyvereiket s mint hadi foglyok kezeiket mellükön keresztbe tévén, kifejezést adtak hódolatuknak; miután a senatus szentesítette a békepontokat, fegyvereiket visszanyerték. Traianus még a 102. évben megtartja a diadalmenetet s fölvette a Dacicus melléknevet.

A Duna Hídja és a Második Hadjárat

Mindamellett előre látható volt, hogy a Decebalus-szal kötött béke nem lesz tartós. Hogy is mondhatott volna le könnyen oly fejedelem a függetlenségről, ki sohasem hódolt embernek. A békeszerződésnek csak oly feltételei is, mint az, hogy a rómaiakat el kellett szolgálatából bocsátania, hogy erődjeit le kellett romboltatnia s a meghódított területet visszaadnia, egy percig sem hagyták nyugodni azt az uralkodót, kitől ez ideig csak pénzen vásárolhattak a rómaiak békét. És csakugyan alig adta át magát Traianus a pihenésnek s megszokott élvezeteinek, alig találta magát otthon Augustus forumán és a liviai csarnokokban, midőn híre jött, hogy a dák fejedelem ismét készül, hogy római szökevényeket fogad zsoldjába, az erődöket megint helyreállíttatja, szomszédjaihoz követségeket küldöz s azoktól, kik korábban nem tartottak vele, földterületeket foglal el. Átrontott a Tiszán s megtámadta régi ellenségeit, a jazygokat, kiket pedig megtámadnia megtiltotta Traianus. Már a 104. év tavaszán új készületeket tőn Traianus s az alsó Duna mellékére összpontosította a haderőt, hogy az a támadásra minden pillanatban készen legyen. Ekkor már nagyszerű hadi út vezetett a Fekete-tengertől Galliáig, melynek a Majnától a Fekete-erdőn keresztül a Duna mentén húzódó részét Traianus építtette ki. Ő volt az, ki az imperatorok közt először vette behatóbb szemügyre a barbár fajok egyöntetű jellemét s félt ezeknek lehetséges egyesülésétől; a miért is a birodalom minden eszközeit felhasználta arra, hogy e nyers néptörzseket lehetőleg elkülönítse egymástól. Traianus most már határozottan végképen meg akarta törni Dacia hatalmát s azt egyszersmindenkorra a birodalomhoz csatolni.

Dacia sorsa élet-halál kérdéssé vált. Mi sem mutatja ezt jobban, mint Traianusnak az az elhatározása, hogy az Al-Dunán állóhidat veret. E világra szóló mű építésével Traianus a kor egyik legnagyobb építőmesterét, Damascusi Apollodorust bízta meg, ki azt még a második hadjárat megkezdése előtt, 103-104-ben általadta a forgalomnak. Állott e világhírű híd a mai Turnu-Severinu és a szerbparti Kladova között, hol alacsony vízálláskor pillérjeinek romjai mai napig is láthatók. Apollodorus mindenekelőtt a balparton beszögellő földnyelvre állított fel két oszlopot, melyek közt csatornát húzván, a víztömeg nagy részét oldalra vezette, miáltal magában a mederben sekélyebbé vált víz munkája felét megkímélte. Maga a híd húsz tömör kő- és téglafalazatból álló oszlopon nyugodott s az alapfalakat nem számítva, 150 láb magas és 60 láb széles volt. Alatta a legnagyobb árvizek idején is közlekedhettek a hajók. Az oszlopok 170 lábra állottak egymástól s úgy látszik, csak fa-szerkezettel voltak összekötve. Mindkét hídfő erődítési védművekkel volt biztosítva.

Valószínű, hogy Traianus Daciába a második hadjárat alkalmával, melyben P. Aelius Hadrianus, a későbbi császár is részt vőn mint a I. Minerva legio parancsnoka, az Olt folyó mentén nyomult fölfelé; erre mutat az ennek partjain alapított Castra Trajana is. Az a körülmény, hogy a dákok közül számosan átpártoltak a rómaiakhoz, Decebalust még egy békekisérletre késztette. Természetesen eredmény nélkül. Összegyűjti tehát seregét s felhívta a szomszéd népeket, hogy - saját jólétükért is - nyújtsanak neki segítséget. Midőn pedig meggyőződött, hogy a császár élet-halál harcot készül vívni, a legvégső és legkétségbeesettebb eszközökhöz nyúlt. Seregében sok római szökevény volt; ezek közül néhányat oly titkos utasítással küldött a rómaiak táborába, hogy Traianust, kihez bárki is akadály nélkül közeledhetett, orozva gyilkolják meg. De ez a terve dugába dőlt. Más cselhez folyamodott. Alkudozás ürügye alatt magához hívatta az egyik római tábornokot, Longinust, s midőn ez nála megjelent, elfogatta és Traianus tervei felől vallatni kezdte. Longinus nem árult el semmit. Ekkor a dák azt üzente Traianusnak, hogy oly föltétel alatt szabadon bocsátja Longinust, ha Traianus országát a Dunáig birtokában hagyja s hadi kárpótlást fizet. A császár kétértelműleg válaszolt; nem kevésbé féltette vezérét, mint a mennyire gyűlölte az aljasságot. Longinus, hogy urát e nehéz helyzetből kimentse, szolgáját, ki mérget csempészett be neki, Traianushoz küldvén, római elszántsággal ürítette ki a méregpoharat. Decebalus most arra kérte Traianust, hogy szolgáltassa ki a szabadost, ő Longinus holttestét és tíz foglyot ad cserébe.

Monitor elszíneződés javítása

Kezdetét vette a harc. A jazygok és búrok Traianushoz való átpártolása eldöntötte a hadjárat sikerét. A hegyszorosok, melyeket a dákok emberfölötti megfeszítéssel erősítettek és védtek, egymásután a rómaiak kezébe kerültek s a legiók minden mozdulatát dák vér jelezte. Úgy Traianus, mint katonái vakmerő vitézséggel harcoltak; egy lovast súlyosan megsebezve vittek el a harc mezejéről, azon reményben, hogy élete még megmenthető. Ez, mikor érezte, hogy számára már nincs segítség, visszatántorgott a csatába s ott hősileg küzdve vérzett el. A királyi székhely kétségbeesett küzdelem után elesett, s midőn Decebalus látta, hogy csak szolgaság és halál közt választhat, kardjába dőlt. Az előkelő dákok, üszköt vetvén házaikra, követték uralkodójuk példáját; némelyek kardjukat meríték szivükbe, mások méreggel vetettek véget életüknek. Egy részük azonban, a szabadság érzete által hajtatva, elhagyta ősei honát s kiköltözött a független törzsek közé, úgy hogy Dacia szinte egészen elnéptelenedett. Decebalus feje győzelmi jelül Rómába vitetett. Kincseit is megtalálták, melyek a Sargetia (Sztrigy) folyó medrében voltak elrejtve. A monda szerint Decebalus e folyót hadi foglyok által más mederbe vezettetvén, ezüstjét, aranyát és ékszereit, melyeknek nem árthatott a víz, ide ásatta el s a vizet ismét ráereszteté. A titokban részeseket aztán megölette, hogy semmit el ne árulhassanak. Traianus az imperatori címet ötödízben fogadván el s Daciát a római birodalomba bekebelezvén, miután a győzelem örök emlékére a Duna mellett Nicopolis (ma Nikápoly) várost alapít, visszatért Rómába, hol nagyszerű diadalmenetet tartott, s oly rendkívül fényes győzelmi ünnepélyeket rendezett, minőket sem azelőtt, sem azután nem látott többé az örök város. A világ minden részeiből, még Indiából is, követségek jöttek, hogy kifejezést adjanak szerencsekívánataiknak. A dákok felett vívott győzelmének legfényesebb emlékét Traianus a már Domitianus által megkezdett s általa a dák zsákmányból fölépített s nevéről elnevezett forumban hagyta fenn.

Dacia Provincia Kialakulása és Élete

Telepítések és Infrastruktúra

Dacia elfoglalása után azonnal kezdetét vette a telepítés. Minthogy a második hadjárat rettenetes pusztításai és a dákok kivándorlása következtében a tartomány szerfölött elnéptelenedett, Traianus a világ minden részéből gyarmatosokat hívott ide. A tartomány főútvonala 107-ben elkészülvén s D. Mintegy 19 útvonal mozdította elő a közlekedést s ez utak részint a provincia belső részeit kötötték össze, részint pedig a szomszéd Moesiából ágaztak be vagy irányultak oda. Legfontosabb volt köztük az, mely Lederátától (Rama) kiindulva Tibiscumon (Jaász és Zsuppa közt) és Apulumon át Porolissumig haladt. Nevezetesebb castrumokat emeltek a rómaiak: Apulumban (a mai Gyula-Fejérvár), Porolissumban (Mojgrád) és Sarmizegethusában (Várhely).

Városok és Középületek

A harmadik század elején a tartományban már öt, itáliai joggal felruházott város virágzott. Az alábbi táblázatban összefoglaljuk a legfontosabb városokat és nevezetes épületeiket:

Nevezetes helység volt Alsó-Ilosva is, hol castrum, praetorium, katonai épületek, fürdők stb. álltak.

Gazdaság és Társadalom

Az ipartestületi szellem fejlettségére mutatnak azok az egyesületek, melyek nagy számmal létesültek Daciában. Dacia a világ minden részéből berendelt telepesekkel népesíttetvén be, a római isteneken kívül meghonosultak a keleti népek istenségei is. A feltűnő virágzásra emelkedett ipar és kereskedelem mellett különösen a bányászat az, mely Daciában kiváló figyelmet érdemel. A petrisi, dévai, tordai, bukovai kőbányák, a teleki és gyalári vasbányák s a kis-bányai, körösbánya-rudai, fericsel-magurai, magyarhegyi, nagyalmási, korábiai, zalatnai, vöröspataki, offenbányai és ércpataki aranybányák szorgalmas míveléséről nemcsak egyes feliratos kövek, hanem határozott nyomok is bizonyságot tesznek.

Amit a külföldi rendszámokról tudni kell

A Római Limes és Dacia Védelme

A Keleti Limes Felkutatása

A Pécsi Légirégészeti Téka és a székelyföldi múzeumok egyre bővülő körének közös kutatásaként 2008-ban elindult feltárások célja Dacia Superior római tartomány keleti határának (limes-szakaszának) felderítése, feltárása és a korábbiakban már kezdeményezett vizsgálatának újraindítása. A kutatási téma céljában és jellegében kapcsolódhat az UNESCO azon világörökségvédelmi törekvéseihez, amelyek - továbbiakban - a területileg elkülönült, de témájukban azonos, védelembe vonást igénylő objektumokat egységesen kezelje. Ennek egyik megvalósult projektje például az Alpok egységes világörökségi helyszíne, valamint a közelmúltban elkezdett „A Római Birodalom határai” című téma szervezése. Ez a szócikk ezeknek az összevont világörökségi helyszíneknek a hajdani Dacia Superior területén felkutatott és felkutatásra váró limes-szakasz(okk)al foglalkozik.

A Provincia Védelmi Stratégiája

A tartomány védelme a I. Adiutrix, a V. Macedonia, VII. Claudia és XIII. legiókra hárult. A dák provincia különleges védelmi feladatokat rótt a római hadvezetésre a birodalom keleti határán.

A Provincia Végzete

Maximinus császár 239 körül a gótok és szarmaták gyakori becsapásai ellen, Erdély északnyugati határszélén, a Szamos és Körös folyók közt limest építtetett. Azonban a limes nem védhette meg a gazdag tartományt. A gótok becsapásai mind sűrűbbek lettek; Decius császár 251-ben Moesiában csatát vesztett ellenök s maga is ott maradt a csatatéren. Ez az esemény jól illusztrálja a római Dacia hanyatlásának kezdetét és a provinciát érő egyre növekvő külső nyomást, amely végül annak feladásához vezetett.

tags: #régi #római #Dacia #információk

• Átfogó útmutató a késes biztosítékokhoz
• Gyakorlati tanácsok Duster féltengely végfedő cseréjéhez
• Continental vs. Bridgestone négyévszakos gumik
• Az első autók születése
• Használt Hyundai Coupe árak