Jonathan Swift: Élete, A Könyvek Csatája és a Gulliver utazásai
Jonathan Swift (Dublin, 1667. november 30. - Dublin, 1745. október 19.) angol születésű ír szatirikus író, esszé- és politikai pamfletíró, anglikán lelkész. A világirodalom egyik legsajátosabb szatirikusa. Tagja volt az irodalmi Scriblerus Klubnak. Élete nem volt könnyű, már gyermekkorában hányatott sorsa volt.
Swift korai évei és tanulmányai
Édesapja halála után hét hónappal született Dublinban. Királyi hivatalnok apja még születése előtt meghalt, a két gyerek gondozása a lelkészcsaládból származó édesanyára, illetve apjuk rokonaira maradt. Első öt évét Angliában egy dajkával töltötte, miközben édesanyja Írországban maradt. A rokonok arra törekedtek, hogy a gyerekek a lehető legjobb nevelést kapják.
1682-től a dublini egyetemen tanult, a dublini Trinity College hallgatója lett. 1686-ban itt szerzett baccalaureusi fokozatot, de a bizonyítványát csak kegyelemből (by special favour) kapta meg. Tanulmányai befejeztével Angliába utazott.
Az irodalmi pályafutás kezdete és egyházi szolgálat
Angliában egy befolyásos nyugalmazott politikusnak, Sir William Temple-nek lett a titkára. A Moor Parkban töltött esztendők alatt kezdődött írói munkássága, eleinte verseket írt, de igazi műfaja a prózai szatíra lett. Munkája mellett bejáratos volt az igen gazdag könyvtárba is, műveltségének jó részét itt szerezte. A Moor Parkban titkárként és barátként, Temple esszéinek, emlékiratainak szerkesztőjeként eltöltött tíz év döntőjelentőségű volt Swift intellektuális fejlődése szempontjából.
1692-ben, Temple közbenjárására, az Oxfordi Egyetemen elnyerte a magiszteri fokozatot, és néhány év múlva Oxfordban folytatta tanulmányait. 1695-ben pappá szenteltette magát. Visszatérve Írországba, az anglikán egyház felszentelt papja lett és Kilrootban helyezkedett el. Ezt az állást feladta, mivel 1695-től ismét Sir William alkalmazásába állt.
A Swift-életmű kiemelkedő darabjai
Ebben az időben fejezte be első nagyobb művét, a Hordómesét (A Tale of a Tub), illetve írta meg a Könyvek csatáját (The Battle of the Books), amelyek 1704-ben jelentek meg nyomtatásban.
A Könyvek Csatája és a Hordómese
A Könyvek csatája 1704 a klasszikus műveltség és a felvilágosodásra oly jellemző szatirizáló kedv legtisztább találkozása. A St. James könyvtár polcairól egymás ellen hadba vonuló ókori és modern könyvek csatája Swift parabolisztikus hozzászólása az ún. klasszikus-modern vitához.
A Hordómese, 1704 Swift legnagyobb ifjúkori alkotása is szatirikus parabola. Könnyed, játékos virtuozitás, magas fokú intellektuális irónia, a szatirikus lelemény elképesztő szertelensége, gazdagsága jellemzi. A fivérek (Péter, Márton, János) története szatirikus egyháztörténet, a művészet és tudomány „dicséretére” írt kitérők pedig a korabeli műveltség szatíráját adják. Swift mint legtöbbször, itt is ironikus álarc mögé rejtőzik, a narrátor ezúttal egy öntelt, tehetségtelen Grub streeti firkász.
Későbbi egyházi és politikai pályafutás
Sir William Temple 1698-ban bekövetkezett halála után Swift visszaköltözött Írországba, ahol ismét egyházi szolgálatba lépett. Irodalmi pályafutása 1701-ben kezdődött, a név nélkül kiadott Dissensions in Athens and Rome-mal. 1699-ben, Temple halála után, újabb mecénást keresett, s talált is az írországi főbíróság új elnökének, Berkeley grófjának személyében. Mellette is titkárként dolgozott, s több kisebb egyházi hivatalt is vállalt Dublinban, ahol egyre jobban megismerte az ír nép nyomorúságát és gondjait.
Közben többször járt Londonban is, ahol az irodalmi szalonok közkedvelt egyénisége lett. Kezdetben a whig politikai nézeteket valló írók köréhez tartozott, a The Tatler című lapnak is munkatársa volt, ám bizonyos elvi különbségek miatt hamarosan eltávolodott tőlük, s mikor a tory kormány került hatalomra, az ő támogatójuk lett. Whig elvei ellenére tollát 1710-től érthetően az új tory kormány szolgálatába állította. 1710-11-ben a The Examiner című lap szerkesztője volt, 1711-ben pedig megírta a toryknak a Franciaországgal kötendő béketervét támogató pamfletjét A szövetségesek magatartása címmel. Szolgálataiért 1713-ban kinevezték a dublini Szent Patrik székesegyház főesperesévé. 1710-14-ig a londoni irodalmi-politikai élvonalban élt.
A torykhoz való átállása után elvesztette a whig irodalmárok barátságát, de új barátokra tett szert a tory írókat tömörítő fiktív Scriblerus Club tagjai személyében. Közösen tervezték el, hogy megírják a Scriblerus Club visszaemlékezéseit, és ekkor fogamzott meg számos híres mű, köztük a Gulliver terve is.
1714-ben I. György trónra lépése a torykra nézve csapást jelentett, s Swift is visszavonulásra kényszerült, ismét Dublinban telepedett le. Swift 1713 és 1745 között a dublini Szent Patrik-székesegyház főesperese volt. Bár száműzöttnek érezte magát, azonosulni tudott az ír néppel, s 1720 utáni ír témájú írásaiban teljesedett ki igazán alkotó művészete. Főesperesként gondja volt a székesegyházra, a misék rendjére, a templomi zenére, a rászorulók támogatására. Írásai mellett gyakorlatilag is sokat tett az ír nép fizikai, erkölcsi nyomorának enyhítéséért. Pamfletjeiben Írország gazdasági és társadalmi problémáit taglalta szatirikus-ironikus stílusban.
A rőfös levelei és egyéb politikai írások
Ír tárgyú röpiratsorozatának alapgondolata már a nyitányban, a Javaslat az ír iparcikkek általános használatáról (A Proposal for the Universal Use of Irish Manufactures, &c.) 1720 megfogalmazódik: Írország csak a hazai ipar felkarolásával szabadulhat gyarmati függéséből. A Rőfös levelei 1724-25 pedig nyíltan fölveti a polgári szabadságjogok kérdését, a nép és az uralkodó, az Írország és Anglia közötti kapcsolat súlyos problémáit. Írt nyelvi akadémiai javaslatot; a Bickerstaff álnéven író Steele ellen irányuló Bickerstaff jövendölései 1708 című nagyszabású tréfáján egész London nevetett.
Gulliver utazásai, Jonathan Swift
Magánélet
Itt ismerte meg Esther Johnsont, Sir Temple házasságon kívül született lányát, akit műveiben Stellának nevezett el. Esther Johnsonnal (Stellával) kötött házassága mellett tizenegy éven át meghitt kapcsolat fűzte egy másik fiatal hölgyhöz (Esther Vanhomrigh), akit Vanessának nevezett, és aki nem tudott Swift házasságáról. Vanessa 1723-ban halt meg, kevéssel az után, hogy megtudta az igazságot. Swift felesége 1728-ban hunyt el.
Gulliver utazásai - A világirodalom legnagyobb szatírája
Mindmáig legismertebb műve, az 1726-ban napvilágot látott Gulliver utazásai a kor kedvenc formája, a hajós kalandregénynek paródiája. Életművének csúcsa a Gulliver utazásai, 1726 nagyszabású szatirikus összefoglalás, frontális támadás az emberi, társadalmi romlottság, kártékonyság, sötét fanatizmus, az ember mérhetetlen önhittsége ellen. Jonathan Swift, Gulliver utazásai című műve minden idők legsikeresebb szatirikus regényei közé tartozik.
Jonathan Swift eredeti foglalkozása és pályája
Az 1726-ban napvilágot látott mű a hajóorvos Gulliver négy hajótörését meséli el, amelyeknek során fura tájakra jut el. Az itt átélt kalandokból, a hozzájuk fűzött gulliveri magyarázatokból az olvasó előtt lassan kibontakozott a korabeli Anglia képe, s egyúttal tágabb értelemben Swiftnek az emberiségről alkotott nem túl hízelgő véleménye is. Az önhitt, naiv Gulliver az önfelfedezés útját járja be annak felismeréséig, hogy az ember csupán értelmes állat, akiben az állat elnyomja az értelmet.
Babits Mihály írta róla: "A Gulliver utazásai végső leszámolás az emberrel és minden emberivel. Olvasása valóságos pokolba szállás. Borzasztó könyv, s annál borzasztóbb, mert az egyszerű mese köpenyébe öltözik. ...Kétségtelenül minden idők leghatalmasabb szatírája ez."
Gulliver Lilliputban
A címszereplő először a nagyzási hóbortban szenvedő törpék országába, Lilliputba jut. A helyiek által Emberhegynek nevezett utazó bekapcsolódik az ország életébe, megismerkedik a törvényekkel, szokásokkal, az ország súlyos gondjaival: a pártviszállyal és a szembenálló szektáknak az ország biztonságát is veszélyeztető ellenségeskedésével. Swift a tory és a whig párt csatározását, a vallási vitákat és az angol-francia viszálykodást teszi nevetségessé.
„Körülbelül hetven holdévvel ezelőtt robbant ki egy belső harc, a Tramecksan- és Slamecksan-párt között. A nevek onnan származnak, hogy az egyik politikai frakció magas, a másik meg alacsony sarkú cipőben járt, így óhajtották megkülönböztetni magukat egymástól. Valljuk be, hogy a magas sarkú cipő valóban egész sajátos harmóniában van ősi alkotmányos szokásainkkal; viszont akárhogy áll is a jogi helyzet, a tény mégis az, hogy őfelsége a leghatározottabban csakis az alacsony sarkú cipőket favorizálja már régóta az állami adminisztráció minden területén: az összes közhivatalokban éppúgy, mint a császári korona magánbirtokain. /.../ A gyűlölködés a két párt között az elvakultság oly magas fokára hágott, hogy az ellenfelek nem hajlandók egy asztalnál enni, inni, vagy akár szóba is állni egymással. /.../ Most képzelje el, hogy ilyen belpolitikai feszültségek közepette birodalmunkat még invázió is fenyegeti Blefuscu szigetéről, mely a világmindenség másik óriási impériuma, majdnem akkora, és majdnem olyan hatalmas, mint nagy uralkodónké. /.../ Ez a két nagyhatalom harminchat holdéven át a legirgalmatlanabb harcot vívta egymás ellen. Hogy mi volt a ”casus belli„, pontosan elmondom önnek. Azt hiszem, az egész univerzum megegyezik abban, hogy emberi nemünk ősi szokása az idők kezdetétől fogva, hogy a lágy tojást a vastag végén törjük fel evés előtt. Hanem aztán: jelenleg uralkodó császárunk felséges nagyapja, mikor még egészen kicsi gyerek volt, és szeretett volna egy lágy tojást megenni, a megszentelt szokás szerint próbálta azt feltörni, viszont a héjával összevagdosta az ujját. Erre az apacsászár azonnal egy ediktumot hirdetett ki minden népének, melyben a legszigorúbb büntetés terhe alatt kihirdeti összes alattvalóinak, hogy ezentúl lágy tojás csakis a hegyes végén bontható. A nép olyan gyűlölettel fogadta ezt a törvényt, hogy krónikásaink hat lázadásról számolnak be a tojásproblémával kapcsolatban; a polgárháborúkban egy császár az életét, másik a koronáját vesztette el. A belpolitikai zűrzavarokat Blefuscu uralkodói minden erejükkel szították, és ha a zavarokat sikerült egy időre véletlenül elfojtani, a száműzöttek mindenkor az ellenséges birodalomba menekültek oltalomért. Van olyan feljegyzésünk, mely szerint tizenegyezer ember vállalta inkább a halált a történelem folyamán, semhogy a lágy tojást hegyes végénél kezdje fogyasztani. Száz és száz hatalmas kötet jelent meg a vitáról; ma már természetesen a Vastag Vég felesküdtjeinek minden nyomtatványa tilos a birodalomban, és a Vastag Vég híveit törvényesen eltiltották bárminemű hivatalviseléstől.” (I. 4.)
Gulliver Lilliputban többször kihasználja a testi adottságaiban rejlő lehetőségeket, ám az egyik ilyen eset majdnem vesztét okozza.
„Mindamellett nemrégiben mégis volt alkalmam őfelségének igen jelentős szolgálatot tenni; legalábbis akkor még úgy képzeltem. Egy éjszaka egyszer csak arra ébredek, hogy száz meg száz ember ordítozik az ajtóm előtt; /.../ egy csomó udvari ember átvágta magát a tömegen, odarohant hozzám, és rimánkodva arra kért, hogy azonnal fussak velük vissza a palotához; ő császári felsége lakosztályai végig lángban állnak. /.../ Mikor megérkeztem, láttam, hogy már létrákat támasztottak a császári lakosztályok falához, sőt vödrökben is bőségben voltak, csak éppen a víz esett meglehetősen távol innen. Egy ilyen vödör midössze akkora volt, mint egy nagyobbfajta gyűszű, és a derék tűzoltók rendkívüli igyekezettel adogatták is őket sorban a kezembe, de a lángok oly hatalmasak voltak már, hogy mindez nem sokat ért. Kabátommal is elfojthattam volna a tüzet, de azt szerencsétlenségemre otthon felejtettem a nagy rohanásban; /.../ Az este bőségesen fogyasztottam egy rendkívül finom borból /.../. Azt sem tudom, hova írjam azt a szerencsémet, hogy ezen folyadékból eddig még egy cseppet sem adtam vissza a természetnek. A hőség is, mely csontom velejéig átfűtötte testemet (hiszen állandóan a lángok közvetlen szomszédságában sültem), most a vesekiválasztás és hólyagműködés irányában kezdett hatni, a bennem levő borral együtt, úgyhogy hamarosan hatalmas kvantumok buzogtak belőlem, amelyeket azonnal a megfelelő helyekre irányítottam, úgyhogy három percen belül az egész tüzet sikerült eloltanom, s így a felséges architektúra, mely hosszú századok munkáját hirdette tornyaival, megmenekült a pusztulástól. /.../ egyáltalában nem voltam biztos abban, milyen arccal fogadja majd az uralkodó az egészet (bármily rendkívüli volt is szolgálatom). Tudniillik az ország egyik alapvető törvénye, hogy halálos bűnnek számít bárkinél, ha dolgát a palota környékén végzi. /.../ magánúton közölték velem, hogy a császárné nem szűnő horreur-rel viseltetik fenti ténykedésem iránt, olyannyira, hogy a palota ellenkező végébe költözött, a leghatározottabban megtiltva, hogy a megmentett részeket valaha is restaurálják. Azt is megtudtam, hogy legbelsőbb bizalmasai jelenlétében bosszút esküdött ellenem.” (I. 6.)
Brobdingnag, az óriások földje
A felségsértés vádja elől elmenekülő hős rövid angliai tartózkodás után ismét hajóra száll, s Brobdingnagba, az óriások jól szervezett államába kerül. Itt a bölcs uralkodónak is részletesen bemutatja a brit parlament működését, hazája viszonyait, történelmét, háborúskodásait. Majdnem három éves tartózkodásának egy madár vet véget.
„...következtettem katasztrofális helyzetemre: nyilván saskeselyű kapta csőrébe skatulyám karikáját, azzal a ragadozó szándékkal, hogy majd sziklára dobja, akárcsak egy teknősbékát, és aztán héjából kipiszkálja a húsomat, hogy jóllakjék vele. /... / nyílegyenesen kezdtem zuhanni lefelé, legalább egy percig, oly hihetetlen sebességgel, hogy alig kaptam levegőt. Az őrült zuhanás egy velőtrázó csattanással végződött /.../, a következő percben halálos sötétség vett körül, később dobozom ismét emelkedni kezdett, méghozzá oly magasra, hogy egyszerre világosság tört be ablakaim felső szélén, mindebből félreérthetetlenül kiderült, hogy a tengerbe zuhantam.” (II. 8.)
Laputa és Balnibarbi, a tudósok világa
A harmadik könyv a tudósok országának fantasztikus helyszíneire vezet: Laputába, a repülő szigetre - szórakozott, elmerült matematikusok és muzsikusok közé, akiknek „minden, ami praktikus, az már alantas” -, és ennek alsó tartományába, Balnibarbiba, ahol a Kitalátorok Akadémiájának tudósai értelmetlen találmányokon dolgoznak, míg a romos főváros lakói nyomorognak. Az eszményinek elgondolt társadalom torzképével szembesülünk.
„Ezután átmentünk a nyelvtudományi intézetbe, ahol három professzor tanácskozott honi nyelvük megtisztítása ügyében. Első tervük az volt, hogy az emberi beszédet meg kell rövidíteni, mégpedig azáltal, hogy a többszótagú szavakat egyszótagúra redukáljuk, az igéket és igeneveket meg mind egy szálig kidobáljuk; hiszen a valóságban előforduló minden elképzelhető dolog úgyis csak főnév. Másik tervük abban állt, hogy egyáltalában ki kell irtani az összes létező szavakat, amit azzal indokoltak, hogy mind az egészségügy, mind az időmegtakarítás szempontjából rendkívüli előnyökkel járna. Hiszen világos, hogy minden szó, melyet kiejtünk, fogyasztja a tüdőt; következésképpen nagyban hozzájárul életünk megrövidítéséhez. Ennélfogva a következő megoldást javasolták: tekintettel arra, hogy a szavak tulajdonképpen mind tárgyakat jelképeznek, sokkal kényelmesebb volna minden ember számára, ha magukat a tárgyakat cipelnék a hátukon, kiválogatva azokat, melyek éppen szükségesek, hogy egy bizonyos témával kapcsolatban megmutathassák, miről is akarnak értekezni.” (III. 3.)
A nyihahák és a jehuk földje
Negyedik útja során a nyihahák, a bölcs és szelíd lovak birodalmába kerül; megtanulja a józan, igazmondó állatok nyelvét is (melyben nincs szó a hazugságra). Az itt szolgáló ember formájú (ősemberszerű) kétlábúak - a jehuk - kapzsiak, falánkok, romlottak: visszataszítóak. Gulliver a ráció „eszményi” társadalmából is kénytelen távozni.
„...gazdám egy reggel magához hívatott, valamivel korábban, mint szokott. /.../ A legutóbbi országgyűlésen, midőn a jehu témát feszegették, a képviselők közölték vele hivatalos rosszallásukat, mivel egy jehu-t (engem értve) olyan bánásmódban részesít, mely csak nyihahá-t illet, nem pedig egy ilyen állati barmot. Mindenkinek tudomása van róla, hogy gyakran tölti az idejét az én társaságomban, mintha ebből öröme vagy előnye származnék; az efféle viselkedés aligha egyeztethető össze akár a természet, akár a logika törvényeivel, azonkívül példátlan az ország történetében. Az országgyűlés tehát arra ”buzdította„, hogy vagy abban a bánásmódban részesítsen, melyben a fajtám többi tagját...” (IV. 9.)
Jonathan Swift álnevei
Jonathan Swift írói álnevei a következők voltak:
- Isaac Bickerstaff
- A Dissenter
- A Person of Quality
- A Person of Honour
- M.B. Drapier
- T.R.D.J.S.D.O.P.I.I. (The Reverend Doctor Jonathan Swift, Dean of Patrick's in Ireland)
- Dr.
Utolsó évek és halál
Utolsó évei tele voltak szenvedéssel, megromlott egészsége és kedélye miatt. Egyes vélemények szerint 1740-től szellemi hanyatlásnak indult. Swiftet izgalmas, udvariatlan és különc embernek tartották. Életének utolsó éveit Swift teljes visszavonultságban töltötte, egyes források szerint megháborodott, mások szerint viszont a fiatalkorától meglévő, a középfül egyensúly-érzékelő szervét megtámadó Méniere-kór nevű betegsége súlyosbodott el annyira, hogy rosszullétei gyakoribbá váltak, mások szerint Alzheimer-kórban szenvedhetett, de a magánéletében bekövetkezett válság is árthatott az egészségének.
1739-ben még nagy ünnepséget tartottak tiszteletére Dublinban, ám nem sokkal ezután szélütés érte, részlegesen megbénult, s emlékezete is kihagyott. 1742-ben megrokkant, hivatalos gondviselőket rendeltek melléje, mert már nem tudta ellátni önmagát. Bár sok leírás és vizsgálat szerint öntudatát és valóságérzékét megőrizte, azonban bénulásos és afáziás tüneteket (képtelen volt szavakkal kifejezni magát, mert azok nem jutottak az eszébe, amikor beszélni akart) írtak le. Maga Swift is rengeteget panaszkodott ekkori leveleiben: kedvetlenségről, melankóliáról, eddig soha nem tapasztalt mértékű lelki (és testi?) fájdalmakról, maga is megfigyelte, hogy egyik keze kórosan gyenge, míg a másik oldala teljesen épnek tűnik. A helyzetet súlyosbította, hogy utolsó hónapjaiban az egyik szemét ismeretlen eredetű, fájdalmas daganat támadta meg. Betegségének vagy betegségeinek pontos oka és lefolyása nem ismert, egyesek szerint a barátnője halála miatti depresszió vagy egy lassú arterioszklerózis stroke-rohamot váltott ki, mások szerint Alzheimer-kórban szenvedett.
1745. október 19-én hunyt el Dublinban, 77 éves korában, a Szent Patrik székesegyházban temették el. Életéről 2013-ban jelent meg Leo Damrosch könyve Jonathan Swift: His Life and His World címmel, amely 2014-ben elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvkritikusok Körének díját.