Lányok a Lada 1500-asnál: Egy ikon története és emlékei
Nem húzzuk a dolgot: az első Zsiguli idén negyven éve gördült le a futószalagról Togliattiban. A vasfüggyöny mögötti országok autósaira új nap virradt, ekkortól kezdve a béketábor átlépett a modern motorizáció korszakába, amikortól - elméletileg - mindenkinek juthatott autó.
Az évforduló miatt a Veterán Zsiguli-klubbal karöltve úgy döntöttünk, méltón megünnepeljük a kerek évfordulót, és az internet közepében, a Sztálin-szobor helyén, közösen, egyesült erővel elhelyezünk egy óriási, megkerülhetetlen, ellophatatlan Zsiguli-tömböt.
A jövő hetet tehát a Vlagyimir Iljics után következő leghíresebb orosznak, a kereklámpás Zsigulinak szenteljük. Minden nap lesz egy Lada-vonatkozású cikk, köztük effélék: hat veterán Zsiga tesztje típustörténettel, a VAZ kacifántos története, házituningos óriási Zsiguli-bemutató videóval, a világ leghosszabb Zsigulija, amit a Winkler és a Vályi próbált ki, no meg ültünk Gruppe 2-es 1200-as Zsigában, aztán Balatonyi Árpi, a ralis isten vitt bennünket a káprázatos, félig alupaneles VFTS-sel.
Meg még egy rakás dolog történt velünk, heteken át készült ez a cikksorozat, minden pillanatát röfögve élveztük. Remélem, önök legalább ilyen jól szórakoznak majd a cikkeken, ebben a projektben az egész Totalcar-kollektíva szíve-lelke benne volt.
Annyi anyag született, hogy egy hétbe el sem fér mind, ezért a fő vonulat levonulása után elszórtan még bedobunk egy-egy cikket, nehogy depresszióba essenek a megvonás miatt.
Samara kerékcsapágy Francia típus
Mivel a Zsigulival minden, ma minimum húszéves magyar kapcsolatba került már élete során, úgy gondoltuk: bemelegítésnek minden Totalcar-dolgozó elmeséli, milyen a viszonya a megkerülhetetlen orosz géppel.
Hát akkor, kezdjük.
LADA TUNING VIDEO
Totalcar munkatársainak emlékei a Zsigulival
Andróczi Balázs Totalcar hírszerkesztő:
Két Ladában töltöttem a gyerekkoromat, így nekem szinte csak pozitív élmények jutottak. Az első igazából még Zsiguli volt, cirill betűs felirattal, UB-s rendszámmal, törtfehér színben, az első, már kiforrottnak nevezhető, 1972-es szériából.
Csak halványan emlékszem rá, mert úgy négyéves koromban TK-ra törte egy hullafáradt bolgár, aki az ezerötszázasával aznap már levezette a Szófia-Budapest etapot. Megcsináltattuk a biztosítós pénzből, és eladtuk, hisz' néhány hét múlva megjött a két évvel korábban befizetett, vadiúj kombi.
Megmondtam édesapámnak, hogy kéket válasszon, erre hazajött egy pirossal, így először egy kicsit duzzogtam, mielőtt beszálltam volna. Az a 2102-es - már Lada felirattal - kilenc évet szolgált, gyakorlatilag az az autó jelentette nekem azt, amit a külföldön gyerekeskedő Csikósnak az állólámpás Mercedes.
Alkatrész útmutató Lada típusokhoz
Családi kirándulások alkalmával ebben téptük egymás haját az öcsémmel, vagy aludtunk a zalai nagyszülő-látogatások negyedik órájában. Persze elképesztően rohadt a karosszéria, és időnként beázott az elektromos rendszer, a végén néhányszor meg is állt alattunk, de ennek ellenére szerettük a Zsigát. Édesapám vissza is sírta, főleg miután a hosszú várakozási idő miatt egy Dacia kombira cserélte, amely kétéves kora után gyakorlatilag minden alkalommal lerohadt, amikor valahová időre kellett volna odaérnünk.
Máig emlékszem mindkét autó rendszámára, és jó szívvel gondolok rájuk - ehhez képest azóta valahogy elkerült a ladázás: én magam soha nem jutottam hozzá, hogy ilyen autót vezessek.
Asztalos Angéla pénzügyi asszisztens:
Tízéves koromban volt egyszer egy piros Zsigulink körülbelül két hétig. Sajnos nincsenek róla túl jó emlékeim. Egy nyaraláshoz kértük kölcsön, mert épp valami volt az akkori Mazdánkkal. Szerelték, vagy akkor adta el az apám, már nem tudom. De a Mazdához képest nagyon nagy váltás volt.
Emlékszem, annyira cikinek tartottam, hogy amikor indulás előtt összefutottunk Zita barátnőmékkel, én ki sem akartam szállni, nehogy meglássa, milyen kocsival járunk. A nyaralásból semmire nem emlékszem. Hát ennyi. Viszont ma már nagyon menőnek tartom a piros Zsigulit.
Kereszturi Tamás webszerkesztő:
Édesapám hivatásos gépkocsivezető volt. Úgy gondolta, inkább az oktató tanítson meg vezetni, így a jogsi megszerzése előtt csak egyszer adta át a családi Wartburg kormányát egy földúton.
Ablakemelő javítás Lada gépkocsikban
Viszont amint lehetett, elkezdhettem a tanfolyamot a miskolci ATI-ban, ami az akkori szabályok szerint 16 éves koromban, 1990-ben volt. Egy 1300-as Zsigával kezdtem a tanulást.
Mivel úgy időzítettünk, hogy közvetlenül a 17-dik szülinapom után vizsgázhassak, így a téli vezetés örömeivel ismerkedhettem meg. Reggelente én voltam az első diák, az én dolgom volt a reggeli szertartás.
Igaz az oktató már kívülről letakarította a kocsit, de a motor bemelegítése, az ablakok, tükrök jégtelenítése már az én feladatom volt. Egyik reggel nem találtam a telephelyen a megszokott kocsit. Szervizbe vitték, helyette egy lestrapált 1200-es Zsiguli várt. Ekkor tudtam meg, hogy idáig milyen jó dolgom volt. Harmatgyenge volt, a 3-dikat állandóan kivágta. Ennek ellenére sikerült elsőre levizsgáznom.
Otthon várt a 353-as Wartburg, de így sem maradtam ladás élmények nélkül. Szombat esténként haverommal diszkót csináltunk a hét kilométerre lévő faluban. Bepakoltuk a deckeket, erősítőket, keverőpultokat a haveromék zöldséges kombi 1300-asába, a hangfalakat pedig az utánfutóba, s irány Boldva. Minden adott volt a tipikus diszkóbalesethez, de megúsztuk.
'92-ben lecseréltük a Wartburgot egy 2107-es parasztmercire. Sajna ezt már nem sokat vezettem, mert közben felvettek Pestre főiskolára, így nem sok alkalmam volt hajtani. Ezt '98-ban egy meg nem adott elsőbbség miatt totálkárra törték. A biztosító fizetett, ebből lett egy ezerkecske. 2003-ban adták el szüleim, mert már nem érte volna meg felújítani.
Balázs Viktor Totalcar főmunkatárs:
Vegyes - jutott leginkább eszembe, amikor Csikós a Zsiguli iránt táplált érzelmeimről és emlékeimről kérdezett. Vegyes, hiszen gyerekkorom jó részét egy okkersárga ezerkettes kombi műbőr hátsó ülésén töltöttem, otthon viszont az Autó-Motorból kivágott Volkswagen Golfok és Mercedesek képét ragasztottam vágyakozva egy kék fedeles spirálfüzetbe.
A Zsiga megbízhatóan hordott le bennünket a Balatonra, tetején az előző Volkswagen 1600 TL-től örökölt „nyugati” tetőcsomagtartóval. Egyszer apámat rávettem, hogy nyomja fel százharmincig, emlékszem, tébolyítóan gyorsnak és nagyon hangosnak tűnt. Persze az első sárvédő sarkában három év múltán kötelezően megjelenő rozsdahólyagokat sem felejtem, a mindig félrecsúszó kisipari kardánboxot és a jellegzetes, ruszki illatú szürke műbőr tokban, a csomagtartó alján sodródó óriás szerszámkészletet sem.
Aztán szünet, majd én is vezetni kezdtem, Renault-kban, elsőkerékhajtással. Jött a ralinavigátorkodás ezerhatosban, és a csapattársak (kíváncsiaknak: Lapkiadó, később Pallas SE) mindig cikiztek a fronthajtás miatt. Végül rávettek egy ezerkettesre - az is okkersárga volt - szürke forgalmijában bejegyzéssel: 1979. nov. 30-ig MSZMP tulajdonjog!
Mit mondjak, a fürge és fordulékony Renault 5 után utáltam. Lusta volt, hangos, kényelmetlen és szomjas, kőkemény kormányzásával butábban fordult, mint egy pakuraszállító uszály. Egy hónap után vége is lett a viszonyunknak.
Nagykanizsára mentünk, gépátvételre. Elöl Jóska, a versenyautóval, mögötte én az asztmásan hörgő ezerkettessel. Galambok faluban van egy trükkös, hosszú kanyar, aminek a közepe kicsit dob. Amikor megúszott a kocsi, meghúztam a kormányt, amennyire a Renault-ban szoktam, de az okkersárga orr csak tompán moccant egy kicsit. A Zil elejét lapjával találta el a bal első ajtó, ami rögtön kiszakadt a helyéből, a kocsi orra befordult a plató alá, a homlokomat letépte a begyűrődő tető.
Az aznapi versenyen nem indultunk, de két hét múlva a következőn - még kötéssel a fejemen - már igen. Az ezerhatossal nyertünk jó néhány serleget, de voltunk tetőn, árokban és villanyoszlopon is. Boldog, vad korszak volt, csikorgó Barum gumikkal, olajpiszkos körmökkel, önzetlen cimborákkal.
Hogy ezek után milyen a viszonyom a Zsigulival? Mondtam, vegyes, nagyon vegyes.
Bende Tibor Totalcar ügyvezető igazgató:
Nekünk két Zsigánk is volt. Az első, egy ezerhármas, okkersárga, a rendszáma ZK-s volt. Hátul, a lámpa közepén hordta a prizmáját, és babás volt a lökhárítója. Emlékeim szerint sose volt vele baj, de nem szerettem, mert büdös volt. Jellegzetes Lada-szagú.
A második sokkal rosszabb volt: azt újonnan vettük, dolgozási céllal, akkor amikor mindenki Astrával meg egyéb nyugati termékkel járt. Ez valamikor a kilencvenes évek elején volt, talán 92-93 környékén. Ugyan nem az autó tehet róla, de pár hónapos korában totálkárra törték a Murányi utcában, megcsináltattuk, onnantól sose volt jó. Négy nyomon járt, nyikorgott, csikorgott, négyszínű volt, nem szerettük. Egy ismerős vette meg, aki azóta is használja.
Csikós Zsolt Totalcar magazinrovat-vezető:
A családunkban legközelebb az unokanővéremnek volt Zsigulija, egy 1500-ös, korallpiros, valamikor '77-ben, abban alig ültem, de máig emlékszem, hogy mellbevágott az autónak a szoci kocsikhoz képesti végtelen igényessége.
Először csak 1982-ben kerültem igazi testközelbe Zsigával, hiszen a nővérem barátjáéknak (később férje lett) volt egy vajsárga 1200-esük, abban sokszor utaztam. A Skoda 110L-jük után olyan nagy, orosz baromnak tűnt az autó, de a szagát, a jellegzetes hangjait imádtam a hátsó ülésről.
Gimis koromban persze a családi Zsigulik dömpingje következett. Imi barátomék okkersárga, ZG-s 1300-asában ültem a legtöbbet, később vezettem is jó párszor. A tipikus, nehéz kormányos, lent erős, fent döglött Lada volt, 127-et ment, de azt hegyen-völgyön bírta. Hogy döngölt felfelé az istenhegyin, te jó ég. Brutál erős autónak tűnt, a karaktert nyomatta ezerrel.
Borzasztó sokáig volt a családjukban, egyszer én tolattam egy karcot a hátsó sárvédőjébe, egyszer az apámtól elcsórt családi autónkkal követtem, amikor Imi beleszállt egy Daciába a jeges Béla király úton (majdnem összetörtem a saját kocsinkat is, de az még épp megállt), aztán együtt ültünk benne, amikor Imi előzni kezdett, de lefékezett a sor, és lerombolta a jobb elejét.
A szemem láttára pusztult lassan el, hol itt egy küszöbcsere, hol ott egy első sárvédő, aztán került rá fekete műanyag Polux-maszk, majd jött a motorgenerál is. Azzal a kocsival hülyültünk a legtöbbet, miközben előztek bennünket az M7-esen, és az anyósülésről fogtam a kormányt, Imi meg édesded mosollyal kikönyökölt a bal egyes ablakon.
Utaztunk abban a kocsiban vagy tízen is, azon próbáltuk ki, mennyit megy egyesben - 62-t. Szegény, azért tíz év alatt jól elpusztult, amíg ismertem. Vele ment egy darab az első szabad, szülők nélküli, haraphatóan zamatos balatoni nyarakból.
Győző barátoméknak is volt egy ZG-s 1300-asa, mély ultramarinkék. Az apja szigorú mérnökember volt, finoman használták, mindig melegítették beindítás után, Győző se jaszkarizott vele soha. Minden évben kétszer kiszedték a gumidugókat a karosszériából, átmosták, kiszárították az üregeket, kapott mindig védelmet is, samponnal mosták rendszeresen. Az az autó mindig tiszta volt, úgymond, patika, csak akkor nem, amikor a vidéki rokon beült a búcsú után a jobb egyre, és egy hosszabb kanyart követően végighányta az oldalát. Nyár volt, nyitva az összes ablak, az áramlástan nyolcvannál pont megoldotta a dolgot. Na, akkor kellett a kocsinak egy alapos külső-belső takarítás. Meg a hátsó utasoknak is.
Hiába óvták, hiába melegítették elindulás előtt, az az 1300-as is pont annyit bírt, mint Imi barátomék ridegtartásban tartott okkersárgája. Szintén nem futotta meg a 130-at, szintén küszöböt kellett rajta cserélni tizenegy-két évesen, szintén jött a motorgenerál 130 ezer kilcsi táján. Ez a széria, úgy látszik, mind ugyanannyit bírt.
Azzal a kék ZG-ssel voltunk egy nagy túrán is, mondjuk így. Martinske Hole, azaz Turócszentmárton fölé mentünk síelni, nyári gumival, ahogy kell. Volt ám nagy mulatság… Hó nem volt ugyanis, jég viszont borzalmasan sok. Legalább autóval síeltünk, ha máshogy nem tudtunk.
Aztán mikor másodszor is mállásnak indult a kék gép, Győzőék azt hiszem, eladták.
Volt még egy fehér 1200s is Tibi barátoméknak, akivel ugyanabban a házban laktunk születésünk óta. Azzal is sokat autóztunk, hülyéskedtünk is, soha nem éreztem kevesebbnek az 1300-asnál, sőt, azt talán vitte még a 140-et is. Azzal is voltunk Szlovákiában, lengyelországban, Csehországban - én a magam festette, piros, sárga csíkos, rettentő sportos kínézetű (gondoltam én) 850-es Fiatommal alig tudtam tartani. De az a Zsiga is a tipikus, tíz évig jó autó volt, hiszen kilencévesen csipázott már a sarkoknál. Le is cserélték a szülők egy Renault 11 dízelre, az akkor csodaautónak tűnt.
Nekünk akkoriban egy Nissan Sunny-nk volt, ami az 1500-ös motorral sokkal finomabb, gyorsabb, takarékosabb autó volt bármilyen Ladánál, apám néha a Soroksárin, a nagyanyámtól hazafele belement egy-egy versenybe. Anyám sikoltozott, én hátul halkan drukkoltam, imponált a dolog. Később én sokkal többet csináltam ugyanezt a Renault R5 Alpine Turbómmal... Tudják, az atyai minta.
Ennek ellenére a Zsiguli nekem is imponált, mert valahogy mindenki, akinek olyanja volt, beérkezett embernek tűnt. A kockáról pedig rövid ideig azt hittem, hogy most aztán tényleg nagyot durrantanak a ruszkik, a nagy, Lego-lámpáival annyira tetszett eleinte, hogy a másodikat, amit láttam, le is fotóztam valahol a második kerületi Bimbó út mellett. Ez már merkuros autó volt, piros, KB-s. Az elsőt a Budakeszi úton már hónapokkal előtte kiszúrtam a 22-es buszból, az egy fehér autó volt fekete műbőr tetővel, TV-s rendszámmal, jobb és bal hátulján kicsi „Nova” felirattal. Nyilván konsumexes kocsi volt, esetleg nyugati import, mert akkor még soká’ nem láttunk ilyet Magyarországon.
A legközelebb 1994-ben, egy Fiat 124 Sport Coupé kapcsán kerültem ahhoz, hogy Zsigám legyen - valahol a lelke mélyén, mint tudjuk, a kettő ugyanaz az autó volt, akadt is egy csomó alkatrész, ami jó volt az enyémbe a Ladából. És ha megnézik, a műszerei szinte megegyeznek az 1500-öséivel, bár más elrendezésben. Ugye, hogy Zsiguli?
Valahogy mégsem lettünk közeli barátok. Egy állólámpásért cseréltem magamn...
tags: #lányok #a #Lada #1500-asnál