Autószerelők Százhalombattán a Géza Fejedelem úton: Vélemények és családi történetek

Százhalombatta, egy dinamikusan fejlődő város a Duna mentén, számos autószerelő műhelynek ad otthont. Különösen a Géza Fejedelem úton találhatunk több ilyen szolgáltatót. Ebben a cikkben nem csak az autószerelőkkel kapcsolatos véleményeket vizsgáljuk meg, hanem bemutatunk egy helyi család történetét is, amely szorosan összefonódik a város múltjával.

Autószerelők Százhalombattán

A Géza Fejedelem úton található autószerelők fontos szerepet játszanak a helyi közösség életében. A megbízható és szakszerű szolgáltatás elengedhetetlen a járművek karbantartásához és javításához. A helyi lakosok véleményei alapján a következő műhelyek emelkednek ki:

2440 Százhalombatta, Géza fejedelem utca 56.

Fontos megjegyezni, hogy a legjobb autószerelő kiválasztása mindig az egyéni igényektől és a jármű típusától függ.

Egy százhalombattai család története: A Jankovits család

A Dunánál című versben József Attila írja ezeket a sorokat: „Anyám kun volt, apám félig székely”. Talán sok magyar családban így van. Apám dalmát, anyám bajor felmenőkkel is rendelkezik a nevükből eredően, de az évszázadok alatt keveredett a magyarral és ki tudja hányféle nációval. Volt itt török 150 évig, volt tatár, de a leszármazottak - bár nevük jelzi eredeti származásukat - magyarok lettek.

Mária Terézia telepített be svábokat, akik leszármazottai szintén családom tagjai, a fiam és az unokám. Apám, Jankovits Ferenc (1897-1973) nagyon sokszor mesélte, hogy az ősök az Adria mellől jöttek Magyarországra, mint olajütők. Krizsán László „Százhalom százados krónikája” című könyvében egy 1774-75-ből származó összeírásban szerepel Jankovics Janes neve.

Szakmakódok autószerelőknek

Ifj. Jankovits István nagyapám 1858-ban született Seregélyesen. 1882. október 1-jén vette feleségül reverzálissal a református Csákvári János (1837. Kápolnásnyék) és Liber Katalin (1841. Baracska) leányát, Csákvári Juliannát (1864. Kápolnásnyék). Ilyen vegyes házasságban a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követik. Hat gyermekük született: Julianna - a későbbi Szokolai Istvánné, Anna (csecsemőkorában meghalt), József (1893), Ferenc (1897), János - később Jászberényi János (1899), és István.

Nagyapámról, nagyanyámról, Jani nagybátyámról és apámról maradt egy régi kép. Ünneplőbe öltöztek a fénykép tiszteletére. Nagyapámat elnézve kis termetű, mokány, bajuszos gazdaember, fehér ing, nyakkendő, mellény, öltöny, a derekán óralánc. Legjobban, szinte a megszólalásig hasonlít rá a legidősebb fia, Jóska bátyám.

Nagyapám, Jankovits István a Matta Árpád földesúrnál volt gazdatiszt, ahogy akkoriban mondták: intéző. Még a cigányok is „gazduramnak” szólították. Az uradalomban laktak, most a Géza fejedelem és a Lehel utca van a helyén. A százhalombattai plébánia Historia Domusa könyvéből tudom, hogy 1927-ben templomatya volt, a római katolikus iskolaszék tagja. Dezső István atya beírása szerint „Augusztus 13-án Nagyboldogasszony napján temettük el a község nagy részvétele mellett egyik templomatyánkat, Jankovits Istvánt”.

Nagyanyám földig érő sötét szoknyában, blúzban és a homlokát is eltakaró fejkendőben ült nagyapám mellett. Ahogyan mesélték, igen kardos menyecske lehetett, mert vasárnaponként csak nagyapám ment misére, lévén nagyanyám református, és mire hazaért, sorra „elpangott” a húsleves. A férfiak nem indultak egyenesen haza, hanem a kocsmában még egy-egy pohár sör, vagy bor mellett megbeszélték a világ dolgait. Persze késett az ebédről, amiből aztán minden vasárnap cirkusz lett.

Fiaik - József, Ferenc és János - nagyon magas kort értek meg, Julianna is idősebb korban halt meg, de Istvánt, a legfiatalabb fiút a spanyol influenza vitte el. Juliannának nem született gyermeke, József feleségül vette az özvegyasszony Kővári Máriát két gyermekkel. Mindkettőt, Tóth Istvánt és Tóth Máriát (Vlkovszki Józsefné) saját gyermekeként nevelte a közös lányukkal, Jankovits Juliannával (Miákits Ferencné).

Zala megyei autószerelő műhely eladó

Apám, Ferenc 1926-ban feleségül vette Gschwindt Ilonát és három lányuk született: Ilona (1927), Gizella (1934) és én, Márta, a késői gyermek 1951-ben.

János feleségül vette Tóth Katalint és öt gyermekük született: István (1927), László (1929), János (1931), József (1938) és Katalin (1943) (Rácz Lászlóné). János és József nevő fiainak is születtek fiai, de ők már nem vitték tovább egy lehetetlen törvény miatt a családi nevet, így aztán én vagyok az utolsó Jankovits. Jánost 1931-ben még Jankovits néven anyakönyvezték, de a névváltoztatás kötelezettsége miatt a többiek már a Jászberényi nevet kapták.

Édesanyám családjának története az 1700-as évekig vezethető vissza, köszönve Ilonka nővéremnek, aki megőrizte azokat az anyakönyvi kivonatokat, amiket egy erkölcstelen és szégyentelen törvény értelmében 1938-ban mindenkinek a szülőhelyén ki kellett váltani, igazolva származását. A Gschwindt-család ősei az 1404. évben Bajorországból érkeztek Magyarországra. Dédapám, György 1812-ben született Marcaliban.

Nagyanyám, Gschwindt Antalné született Kovács Eleonóra (1871. Szőkedencs - 1955. Százhalombatta) mesélte, hogy az apósa igen gazdag ember volt, nemesi ősökkel. Marhatőzsér volt, ami azt jelentette, hogy marhacsordákat hajtott fel Bécsbe eladásra. Nagyanyám igen szegény családból származott, ezért a dédapám nem nézte jó szemmel ezt a házasságot, amelyből aztán kilenc gyermek született.

Antal nagyapám (1865. Marcali - 1911. Százhalombatta) egy Vas megyei uradalomban jó hírű gépészkovács volt sok segéddel. Szolgálatáért kis házat, kertet kapott sok gyümölcsfával a földesúrtól, de az ital erősebb volt nála. Egy napon eljött munkáért Százhalombattára Matta Árpád itteni földbirtokoshoz, amit meg is kapott egy cselédlakással a Matta pusztán, ahol ma a Panoráma utca van. Egy sürgönyt küldött nagyanyámnak, hogy pakolja fel a gyerekeket, a mozdítható holmikat és jöjjön ide utána.

Autószerelő műhely történelem

Matta Árpád az özvegyet 8 gyermekkel - egy már csecsemőkorában meghalt - kirakta a cselédlakásból, ami az ő szempontjából talán érhető is. Nagyanyám nyakába vette a falut és szerencséjére az idősebb Szegedinácz András befogadta egy istálló melletti kis szobába. Ezt a családunk soha nem felejtette el nekik. Nagyanyám elvállalt mindenféle munkát, mosott, takarított házaknál, az iskolában. Hajnalban ő rakta meg a kályhákat az osztályokban. Később a híres téglagyári „gangos házba” költözött.

Gizella (1890-1943) Pesten jó hírű varrónő lett, Mária (1892-1918?) spanyol influenzában meghalt fiatalon, Lajos (1894-?) az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, hazajött de fiatalon hunyt el, Jenőről nincs adat, csecsemőkorban halt meg, Antal (1898-1978) Törökszentmiklóson jól menő taxis vállalkozó lett, Ferenc, (1904-1979) Budapesten a TÜKER vállalat 2.

Anyám a téglagyárban ismerkedett meg apámmal, Jankovits Ferenccel, aki már akkor, mint iskolázott ember, a gyári irodát vezette nyugdíjazásáig. Nagyanyám először nem nézte jó szemmel, mert félt, hogy a lánya is úgy jár mint ő, de idősebb is volt 11 évvel. Bekerül egy nála módosabb családba és le fogják nézni. Az Eleonóra nagymama a házasságkötés után élete végéig velük lakott.

Először egy gyári lakásban, ahol Ilonka nővérem született 1927-ben, aztán házat építettek az akkori Szent Imre telepen, ma Kossuth Lajos utca. Gizella nővérem már ott született 1934-ben, én pedig már mint, mindenki, Budapesten kórházban. Míg várt anyámra, volt tíz éve, hogy többekkel együtt szervezte a falu közösségi életét Zenálkó Etel tanítónővel, Bakody Ernő plébánossal, Sefcsik Istvánnal. Összefogott az egész falu, hogy megépüljön az „Egylet”, a mai Zenálkó Etel Közösségi Ház.

Apám 1921-től a Százhalombattai Ifjúsági Testedző Egyesület alelnök, az Ifjúsági Egylet alelnöke. 1926-tól a Levente Egyesület gazdasági vezetője, könyvtáros. 1927-től Dalárda tag, színjátszó, 1935-től a községi Képviselő Testület tagja, 1941-től a Százhalombattai Gazdakör választmányi tagja, ahogy írtak róla, az „Egylet lelke” volt.

Apámnak a háború előtt öt emberről kellett gondoskodni, ezért úgy gondolta, a téglagyár mellett vállalkozásba kezd. A két háború között hitelből vett egy cséplőgépet és egy Hoffer traktort és nyaranta bércséplést vállat a battai gazdáknál. A mázsánál anyám állt, aki bár nem voltak felső iskolái, rendkívül jó tehetsége volt a számoláshoz. (Na meg a kártyához. Évente egyszer karácsonykor kártyáztunk az éjféli miséig, hogy el ne aludjunk, de anyámat soha senki nem verte meg.

A balesete miatt apámat végül is nem vitték el katonának, de sokszor mesélte, hogy arra a Szent István csatahajóra került volna, ami az Otrantói öbölben süllyedt el és 89 tengerész veszett oda. 1974-ben találták meg 60-70 méter mélységben. A horvát kulturális minisztérium hadisírrá nyilvánította. A háború minden családnak felforgatta az életét.

Ahonnan elvitték katonának a családfenntartót, még nehezebb helyzetbe kerültek. Sokan estek el, vagy a fogságból csak évek múlva tértek haza. Feri bátyám az orosz frontra került. A visszavonulásnál a hosszú jeges, havas úton, megpróbált felkapaszkodni egy német teherautóra. A katonák bár elvben szövetségesek voltak, puskatussal verték a kezét, hogy engedje el a az autó hátsó lecsukható részét, de ennek ellenére sikerült hazajutnia.

Az oroszok 1944. december 6-án, Mikuláskor jöttek át a Dunán. Innen a németek lőtték őket, akik ezt látták azt mondták, a Duna vize piros volt a vértől. Akkor már bombáztak is, és mindenkinek óvóhelyre kellett menni. A mi családunk a Gyormában a Bíró Gyuri bácsi (Tóth György) - ő volt a bíró - pincéjében kapott helyet.

Apám már jóval előtte otthon különféle rejtekhelyeken élelmiszert, lisztet, zsírt, cukrot, elálló dolgokat rejtett el, de olyan ügyesen, hogy nem találták meg, pedig nagyon keresték. Nemcsak nálunk, mindenkinél. A háború után, pontosabban 1951. február 12-én, a születésem napján államosították a cséplőgépet és a traktort. Később - főleg a születésnapjaimon - tréfásan megjegyezte, hogy „nem jó cserét csinált”.

A két lány után fiút szeretett volna, de én, a késői gyermek megint lány lettem, ám a kezdeti csalódás után alaposan elkényeztetett. Akkor már félő volt, hogy a földeket is elveszik, erre azonban csak később került sor. Több helyen is vásároltak földet, mert apám azt mondta: „kell egy darab föld, mert azt nem viszik el”, történjen bármi, a föld az a helyén marad. Ez a hit azonban 1960-ban megdőlt.

Soha nem fogom elfelejteni, hogy apám állt a ház előtt a diófánál és nézte, hogy egy hatalmas markoló a mi búzaföldünkön - ahogyan később megtudtuk - a melegvizes csatorna helyét készíti elő. Anyám csendben megjegyezte: „látod, a földet is eltudják vinni”. Apám szeméből folyt a könny. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Nemcsak vitték, de el is vették a földeket. Amire már én is emlékszem, az az 1956-os események.

Ötévesen már felfogtam, hogy valami fontos történik. A felnőttek izgatottan hallgatták a rádiót a szomszéd Jóska bátyámnál. Kitört a forradalom - mondták. Anyám és a nagynéném - tanulva a tíz éve véget ért háborúból - kipakolták a szekrényeket, az összes ruhát, ágyneműt, értékesebb dolgokat, és egy gumikerekű kocsin húztuk fel a Gyormába a pincébe, ahol átvészelték a bombázást. „Jönnek az oroszok”, mondták és hurcolkodtunk. Nekünk akkor ez, ahogy ma mondanák, „jó buli volt”. Kevéssé figyeltek ránk, tetszett a felfordulás. Később felnőve már megértettem, csak nekünk volt játék 5-6 évesen.

Ezekben a napokban Százhalombattán nem volt haláleset, de pár embert elvittek rendszerellenes tevékenység miatt. Többen hónapokig voltak börtönben. Ebben az évben még egy olyan esemény történt, ami azóta sem, és még a régiek sem emlékeztek hasonlóra: egy földrengés Dunaharaszti epicentrummal. Reggel 8 óra körül történhetett, én nem emlékeztem rá, mert még aludtam a konyhában egy kiságyban. Anyám mesélte, hogy egyszerre csak a poharak csörömpöltek, mozgott a lámpa a plafonon. Látta, hogy már nincs idő kiszaladni, a kiságy fölé hajolt, hogy védjen engem.

Egy napon, lehettem talán 7-8 éves, az utcán játszottunk, mint mindig, mikor öltönyös férfiak, köztük az oroszt tanító Virányi Márton bementek a nagybátyámékhoz a téli konyhába és csak órák múlva jöttek ki. Talán ott voltak apámék is, de már erre nem emlékszem. Később mesélték el, hogy akkor ez a sok öltönyös azért jött, hogy rábeszéljék a nagybátyámat - és gondolom apámat is -, hogy lépjen be az alakuló TSZ-be, és a földjét is vigye be.

Az 1950-es években, mivel közel voltunk Budapesthez, sokan ingáztak a főváros és környéki munkahelyekre. Elhelyezkedése miatt Batta zárt településnek számított, ahova idegen nem nagyon tévedt be. Éltük a félig paraszti, félig a téglagyár miatti munkás hétköznapjainkat. Akkor még a csordás többszáz tehenet hajtott ki reggel és délután vissza a legelőről. Szinte minden háznál volt ló, szekér, disznó, lábasjószág. Nem volt ritkaság, ha csikó szaladt végig az utcán. Szekereken vitték a gazdák a trágyát a földekre, ősszel hozták a terményt haza. Személyautót nem igen láttunk, de teherautót igen, azon szállították a téglát a vasútra.

Mint mindenhol, nálunk is beleszólt a politika a hétköznapjainkba, de emlékeim szerint a felnőttek előttünk semmi ilyesmiről nem beszéltek. Jártunk vasárnap a templomba és hittanra, aztán az iskolában kisdobosok majd úttörők voltunk. Mivel idegen nem tévedt gyakran a faluba, még az óvodába is egyedül mentünk 3-4 évesen. Néha csodálkoztam, hogy ha valamilyen rosszat követtem el, mire hazaértem, anyám már tudott róla. Nem volt sem telefon, sem más, de mégis mindent tudtak. Ez még ma is rejtély számomra. Gyanítom az emberek beszélgettek egymással.

Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban a főutca tele volt emberekkel, állatokkal. A gyerekek, mind a nyolc osztály reggel iskolába ment, az asszonyok boltba, a gazdák mentek a határba, a gyáriaknak már korábban kezdődött a munkaidő. Valahogy minden évről évre pontosan úgy történt, ahogyan előtte. A munka, az ünnepek, az iskola, a szünet, a házimunka - nekünk gyerekeknek is -, a játszási idő.

Apám minden reggel 7 órakor az asztalnál ült velünk együtt, mert arról szó sem volt, hogy külön eszik a család. Tejeskávé, kifli vagy vajas kenyér, házi kolbász, sonka ritkábban, aztán minden nap ugyanabban az időben biciklivel indult a téglagyárba, mert az irodások nyolc órakor kezdtek. Hozzá órát lehetett igazítani. Negyven év alatt soha nem hiányzott egy napot sem, amikor működött a gyár. Délben pontosan a harangszókor ott ült az asztalnál ás anyám merte ki az ételt. Utána ment vissza és délután négy óráig dolgozott. Én mentem az iskolába, anyám a boltba, kivéve nyáron, amikor bennünket küldtek.

A mi korosztályunk még nagyon jól emlékszik, hogy a Tóth Sanyi bácsi hentesboltjához volt, aki már éjfélkor odaült, hogy kapjon húst. Hoztak valamennyit és ha az elfogyott, nem volt több. Nyáron az asszonyok vittek ülőkét és jól elbeszélgettek. Ebbe a csendesen folydogáló életünkbe tört be az 1960-as évek elején az erőmű építése.

Először mindenféle emberek jöttek és mértek valamit. Több asszony is elment akkor dolgozni a „mérnökökhöz”. Nekik kellett fogni a léceket és tenni ahova mondták. Megjelentek a mi utcánkban a hatalmas ZIL teherautók és vitték a Duna partról a hegyként magasodó sódert. Ott ahol békésen fürödtünk a Dunában nyaranta, olyan tiszta volt a víz, hogy fehérneműt mostunk benne. Ennek aztán vége lett. Nőttek a kémények, indult a lakótelep építése. A faluban megjelentek az albérlők. Nálunk is több család lakott, nagyon rendes népek. Az addig nyitva levő kapukat zárni kellett, mert előfordult, hogy az unokatestvérem ment be a szobába, ahol egy férfi pakolta ki a szekrényt.

Egy vasárnapon ebéd közben megjelent a nyári konyhánkban egy férfi, aki elmondta, hogy fogadott a kocsmában, hogy bemegy az egyik házba és megborotválkozik. Apám kis szekrénye ott volt az ajtónál a tükörrel. Az ember teljes nyugalommal elővette a borotvát és nekiállt borotválkozni. Mi a félelemtől bénultan ültünk, még apám is, nem tudtuk mi a szándéka, kezében a borotvával. Ettől kezdve zártunk mindent. Este már nem mertem az udvarra kimenni,...

A következő listában további autószerelő műhelyek találhatók Százhalombattán: