A Tanácsköztársaság bukása utáni jogi felelősségre vonás és a bontó jog kérdése
Az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvétel értékelése a mai napig megosztja a történészszakmát és a szélesebb közvéleményt is. Mind a napi sajtóban megjelenő publicisztikákban, mind a történeti művekben újra és újra felmerül a kérdés, hogy miként tudta egy maréknyi kommunista politikus a politikai élet margójáról magához ragadni és 133 napon keresztül megtartani a hatalmat. Kevés olyan zűrzavaros másfél esztendeje volt a magyar történelemnek, mint az 1918 ősze és az 1920-as év késő tavasza közötti időszak. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban szétesett, az új államok kialakítására törekvő nemzetiségek egymás után hozták létre nemzeti tanácsaikat.
A Tanácsköztársaság kikiáltása és az előzmények
Magyarországon 1918. október 24-én jött létre a Magyar Nemzeti Tanács, melynek tagjai Károlyi Mihály Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártja, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt, illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Párt voltak. Az őszirózsás forradalom kormánya és Károlyi Mihály nem volt könnyű helyzetben 1919 márciusában. Az 1918-ban megalapított Kommunisták Magyarországi Pártja és vezetőjük, Kun Béla szociális ígéretekkel állította maga mellé a nincstelen tömegeket. Március 20-án a kormány megkapta a békeszerződés döntésének dokumentumait (az átadó francia Vix alezredes neve alapján Vix-jegyzéknek nevezett iratot), mely a román csapatok előrenyomulását és egy dél-magyarországi semleges zóna kialakítását irányozta elő. A Berinkey-kormány ezt elfogadni nem tudta, elutasítani pedig nem merte. A feltételeket elfogadhatatlannak ítélték, de az antant jóindulatában és az etnikai határok Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvében bíztak - jobb diplomáciai pozíció reményében nem adtak utasítást a határok fegyveres védelmére.
A párt úgy döntött, hogy Szovjet-Oroszország támogatásának megszerzése érdekében a kommunistákat is be kell vonni a kormányba. A szocialista kormány megalakítása érdekében tárgyalásokat kezdtek a kommunistákkal a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesüléséről. Délután tartotta utolsó ülését a Berinkey-kormány, melyen - tévesen - úgy értesültek, hogy a szocialista kormány megalakulhat. Addigra azonban Landler Jenő a Gyűjtőfogházban megegyezett Kun Béláékkal a proletárdiktatúra bevezetéséről. Este, miközben Károlyi az új szocialista kormány kinevezésére várt, az ő tudta nélkül elterjedt a híre - és másnap reggel a sajtó így közölte - hogy a kormány és ő maga is önként lemondott, a hatalmat pedig a „proletariátusnak” adta át. Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Magyarországon a proletárdiktatúra kikiáltásakor nem került sor véres összeütközésekre, de még igazán komoly tömegdemonstrációkra sem. Az átmenet európai összehasonlításban is kimondottan békésen ment végbe.
„A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából és a magyar proletárság támogatásával kormányoztak belátták, hogy a viszonyok kényszerítő ereje új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi a kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem az egész területét katonailag megszállja. Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja, hogy Magyarországot felvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló szovjethadsereg ellen. A mitőlünk elrabolt terület pedig zsoldja lenne azoknak a román csapatoknak, amelyekkel az orosz-szovjet hadsereget akarják leverni.” Az 1919. március 21-én puccsszerűen hatalomra jutott kommunista hatalom az államélet, a gazdaság, a társadalom és a kultúra terén egyaránt gyors és mélyreható, a hagyományokkal minden téren szakító átalakulásba kezdett. A Magyarországi Tanácsköztársaság (Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság, köznapi és ideiglenes elnevezése: Magyar Tanácsköztársaság, néhol Magyar Szovjetköztársaság) Magyarország történetének első kommunista vezetésű időszaka volt 1919. március 21. és augusztus 1. A tanácsköztársaság hűen másolta a szovjet példát, még nevében is: Szovjetunió: szovjet = tanács, unió = köztársaság.
A Forradalmi Kormányzótanács és a proletárdiktatúra rendszere
A tanácsköztársaság gyakorlatilag teljhatalmú irányító szerve - kormánya - a Forradalmi Kormányzótanács (FK) lett. A tényleges irányítást a Forradalmi Kormányzótanács végezte, amely csaknem teljhatalommal felruházott kormányként működött. Tagjait, akik miniszteri feladatokat láttak el, népbiztosoknak nevezték. A Forradalmi Kormányzótanács miniszteri feladatokat ellátó tagjai a népbiztosok voltak, a névleges vezetője Garbai Sándor volt, ténylegesen azonban a külügyi népbiztos szerepét betöltő Kun Béla volt a legbefolyásosabb politikus. 1919. április 2-án megjelent a Forradalmi Kormányzótanács XXVI. rendelete „A Tanácsköztársaság alkotmánya” cím alatt. Ennek 1. §-a kimondta: „A magyarországi Tanácsköztársaság célja: a kapitalista termelési és társadalmi rend megszüntetése s a szocialista termelési és társadalmi rendszer megteremtése. A cél megvalósításának eszköze: a dolgozók uralmának biztosítása a kizsákmányolók felett.”
Irodalom és technológia: Ady Endre esete
A Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői makacsul hittek a világméretű proletárforradalom elkerülhetetlen bekövetkezésének utópisztikus elképzelésében. Ennek megfelelően politikájuk középpontjában a kommunista rendszer megőrzése, a forradalmi eszmék propagálása, valamint katonai expedíciók útján új szocialista köztársaságok létrehozása állt. Az osztályharcot és a nemzetközi kommunizmus iránti lojalitást tartották elsődlegesnek, miközben a magyar hazafiságot a világforradalmi törekvéseik ellenségének tekintették. Nyíltan elutasították a nemzeti identitáshoz kapcsolódó értékeket - köztük a területi épség és a hazaszeretet iránti elköteleződést -, melyeket avítt „burzsoá előítéletek rendszerének” minősítettek.
A Tanácsköztársaság intézkedései
A kormányzótanács legfontosabb feladatának a szocializálást, azaz a magántulajdon felszámolását tekintette. Elrendelték a húsznál több munkást foglalkoztató üzemek, gyárak, vállalatok kártalanítás nélküli köztulajdonba vételét. E mellett államosították a pénzintézeteket és a lakóházakat is. A földről szóló rendelet megváltás nélkül köztulajdonba vette a közép- és nagybirtokokat. A földeket és azok felszereléseit azonban nem osztották szét a parasztok között, a birtokokon szövetkezeteket és állami gazdaságokat hoztak létre. Bevezették a 8 órás munkaidőt, folytatták a munkanélküli-segélyek folyósítását, megállapították a minimálbéreket, csökkentették a lakbéreket, a nagy polgárlakásokba proletárcsaládokat költöztettek. Megkezdődött az oktatásügy reformja is. Bevezették a nyolcosztályos, kötelező és ingyenes általános iskolai oktatást, és a középiskolákat is egységesítették. Valamennyi tanintézetet államosították, az iskolákból eltávolították a feszületeket és eltörölték az imádkozást.
A volt bírósági szervezet működését felfüggesztették, helyette statáriális forradalmi törvényszékeket hoztak létre. Az új „bírák” többsége munkás és paraszt, vagyis jogvégzettség nélküli laikus volt. A bírósági eljárás során a jogi előírásokat semmibe vették, az ítéletek ellen fellebbezni nem lehetett. A rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Őrség váltotta fel. Szamuely Tibor felelt az országban a rend fenntartásáért, az ellenforradalmi lázadások felszámolásáért. Szamuelynek nem volt önálló egysége, terrorakcióit a Lenin-fiúkkal végeztette el. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források.
A reménytelen helyzettel számot vetve a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jén lemondott és átadta a hatalmat egy mérsékelt szociáldemokrata kormánynak. A várható bosszú elől a kommunista vezetők családtagjaikkal együtt különvonattal Bécsbe menekültek, ahol az osztrák kormány menedékjogot biztosított nekik. A Vörös Hadsereg alakulatai felbomlottak, a román csapatok július 30-án átkeltek a Tiszán, és megnyílt előttük az út a főváros felé.
Az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság okai és következményei
A Tanácsköztársaság utáni jogi felelősségre vonás
A tanácsköztársaságot követő fehérterror jelensége mélyen jelen van történelmi köztudatunkban. Kevéssé ismert tény viszont, hogy a kommün bukása után nemcsak az önbíráskodás fogalmi körébe sorolható események zajlottak, hanem - rendes bírósági eljárásokban - a törvényes hatalom is igyekezett tisztázni, ki viselte a felelősséget az előző rendszer törvénytelennek tekintett cselekményeiért. Minden rendszerváltozás után felmerül az igény, hogy az előző rendszer bűnösnek tekintett cselekedeteiért valamiféle felelősségre vonás történjen. Ha ez a büntetőjog eszközeivel történik, a legfőbb dilemmát az okozza, hogy elkövetésükkor ezek a cselekmények általában nem ütköztek hatályos jogszabályokba. A legismertebb példa e problémára a Nürnbergi per, melynek terheltjei szinte kivétel nélkül betartották a Harmadik Birodalom törvényeit. Ezt kétféleképpen lehet feloldani, a visszamenőleges hatályú jogszabályalkotás - a közhiedelemmel ellentétben korántsem gránitszilárdságú - tilalmának áthágásával, vagy a korban hatályos jogszabályok valamiféle (kreatív) alkalmazásával. Magyarországon az előbbire tökéletes példa a népbírósági perek köre.
A tanácsköztársaság bukása után hatalomra jutott elit viszont egyértelműen a hatályos jogszabályok alapján kívánta a felelősségre vonásokat lefolytatni. Ennek részben morális indokai voltak, a sokszor emlegetett „úri” felső- és középosztályok ízlésével nem egyezett volna a személyre szabott, visszamenőleges jogalkotás. Ennél sokkal fontosabb volt azonban, hogy tulajdonképpen teljes egyetértés mutatkozott a jogfolytonosság tekintetében. A jogfolytonosság tana alapján ugyanis a tanácsköztársaságnak a dualizmus államberendezkedésével élesen szakító korszakát nem tekintették legitimnek, amire a saját felfogásuk alapján joguk is volt. Így tehát minden cselekményt kriminalizáltak, melyet a „dicsőséges 133 nap” alatt a kommün nevében vagy érdekében követett el valaki. Tulajdonképpen egy megdönthetetlen vélelmet alkottak ezáltal, miszerint a tanácsköztársaság jogszerűtlen berendezkedés („rabló állam”, „bűnszervezet”) volt, így jogszerű felhatalmazást sem adhatott ki.
Ez az értelmezés azonban a korban sem vált azonnal egyeduralkodóvá. Az 1919 őszén elfogadott, 4039/1919. számú, a gyorsított bűnvádi perrendtartásról szóló miniszterelnöki rendelet például kimondta, hogy a tanácsköztársaság politikai vezetői „hatósági jogkört bitorolva vagy színlelve, a büntetőtörvénybe ütköző cselekményt követtek el”. Ezzel a rendeletalkotó a cselekmények minősülését szigorította volna, azonban egyúttal közvetve elismerte volna azt is, hogy a kommün állami jelleggel is rendelkezett. Ezért a Curia 1920-ban kiadott állásfoglalásában ezt az értelmezési lehetőséget meg is szüntette. Ez a rendelet - mely egyedül tartalmazott visszamenőleges hatályú szabályokat a témában - volt egyébként a legtöbbet támadott vonatkozó intézkedés, mivel a terhelteknek bizonyos, az eljárással kapcsolatos jogait, lehetőségeit a hatályos büntető perrendtartásban rögzítettekhez képest is tovább szűkítette.
A fenti „megdönthetetlen vélelem” alapján tehát minden cselekményt úgy bíráltak el, mintha a terhelt semmiféle felhatalmazással nem rendelkezett volna, cselekményét „magánemberként” követte volna el. A rekvirálást például, ha békésen ment végbe, lopásként, ha erőszakot alkalmaztak, rablásként, „lelki terror” jelenléte esetében zsarolásként ítélték meg. A meghozott és végrehajtott halálos ítéleteket gyilkosságként értékelték. Az is kétségtelen, hogy a legtöbb eset csak a tanácsköztársaság állami létének kétségbe vonása által volt megállapítható. Nem szabad elfeledni viszont, hogy a tanácsköztársaság államjogi szempontból embrionális alakzat volt, az ehhez szükségszerűen járuló kaotikus közállapotokkal; így számtalan esetben jártak el maguknak hivatalos minőséget vindikálva olyan személyek, akiknek még a korban érvényesnek tekintett formális felhatalmazottsága is hiányzott. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy éppen a politikai jellegű cselekmények kapcsán szinte csupa olyan esetet találunk, melyek korszaktól függetlenül büntetendőek lettek volna. Sok kritika érte az eljárásokat amiatt is, hogy nagyon sok esetben nem a tettesek, hanem a részesek (felbujtók, bűnsegédek) voltak a terheltek. Minden hasonló esetben alapvető jelentőségű a rendszert működtető személyek felelőssége, s általános jogelv, hogy ezek egyenlő mértékben felelősek a tettesekkel. A Nürnbergi perben például alig ítéltek el tettest, viszont a szörnyűségek kiötlőit, végrehajtatóit (a részeseket) annál nagyobb számban.
A perek gyakorlati lefolyása és az utólagos értékelés
A témában az egyik legelső - s máig tartó hatással bíró - munka egy gyakorló bírónő, Rév Erika 1969-ben írt Népbiztosok pere című kötete volt. A szerző a bírósági felelősségre vonások egyik ikonikus perét dolgozta fel, melyben a kommün tíz másodvonalbeli vezetőjét ítélték el, négyet halálra, hatot pedig életfogytig tartó szabadságvesztésre. Az ítéleteket végül nem hajtották végre, mivel az elítéltek a szovjet-magyar fogolycsere-akciónak köszönhetően Szovjet-Oroszországba távozhattak. Rév Erika fő állítása az, hogy ez a per - és a többi hasonló eljárás - nélkülözött minden jogszerűséget, koncepciós jellegű volt. A szerző - bár jogászi képzettségét, de még inkább tekintélyét felhasználta művében - tulajdonképpen eltekintett a helyzet teljes körű, alapos elemzésétől, azon körülményeket hangsúlyozta, melyek koncepcióját alátámasztani látszottak; számos érdekes kérdést meg sem vizsgált, sőt, ezek létjogosultságát el sem ismerte.
A vonatkozó pereket a Politikatörténeti Intézet elődei az ország területén két hullámban összegyűjtötték, s belőlük „kommunista bűnperek” név alatt egy állományt hoztak létre. Ezek aztán a rendszerváltozás után visszakerültek az illetékes levéltárakba. Sajnos megyénként eltérő mennyiségű peranyag maradt fent, s ezek még nem is igazán feltártak. Sajnos az országban indított perek mennyisége rekonstruálhatatlan. A törvényszéki irattárak nagy veszteségeket szenvedtek, van megye, ahonnan egy peranyag sem maradt fenn. Egy kutatás során Fejér, Győr, Komárom, Moson és Veszprém vármegyék fennmaradt pereit dolgozták fel. A tendenciák érzékeltetésére a Győr vármegyei anyag a legalkalmasabb. A vádpontokban felmerülő egyes bűncselekményfajták körülbelül lefedik a többi megyében előfordulókat, s gyakoriságuk is hasonló.
| Összes vádpont | Elfogadott vádpont | Elejtett vádpont | Arány (elfogadott) |
|---|---|---|---|
| 166 | 50 | 116 | 30% |
A prekoncepciókkal ellenkezve a Győrött született ítéletekben a jogerősen a terheltek részére rótt százhatvanhat vádponttal szemben száztizenhat vádpontot elejtett a bíróság, azaz a vádpontok csupán harminc százalékát tartotta megalapozottnak! Az arányok teljes mértékben hasonlóak a többi vizsgált törvényszék esetében is. Külön kiemelendő, hogy számos esetben bizonyítottság hiányában is ejtettek vádat, ami egy koncepciózus eljárásban nem fordulhatott volna elő. Két pápai esetben például a terheltek korábban maguk is beismertek egy-egy emberölést, ám az eljárásban már azt vallották, hogy korábbi kijelentéseiket csak részegen, a társaik előtt hencegve tették. E vádpont alól mindkét terhelt felmentetett.
A perekkel kapcsolatban összességében tehát kijelenthető, hogy a mai jogállami alapvetések nézőpontjából számos hiányossággal bírtak. Nagy részük lefolytatásához szükség volt a tanácsköztársaság legitimitásának kétségbe vonására - ez okozta közvetve az egyes Btk. tényállások nyakatekert alkalmazását is. Szintén kárhoztatható a gyorsított bűnvádi eljárásról szóló frissen kiadott rendelet visszamenőleges hatályú alkalmazása is, mely tovább korlátozta a terheltek jogait az eljárásban, s mely nélkül minden bizonnyal amúgy is a végeredményhez hasonló kimenetelű perek lettek volna lefolytathatók. Mindezzel együtt azonban az nem vitatható el az igazságszolgáltatás szereplőitől, hogy a végsőkig ragaszkodtak a kor jogi garanciáinak betartásához, az eljárások ezek mentén folytak. Maguk az ítéletek sem voltak szigorúbbak az egyéb esetekben kirovottaknál, például az előzetes letartóztatásban töltött időt a szabadságvesztés időtartamába beleszámították. A súlyos ítéletet kapott elítéltek többsége egyébként a fogolycsere-egyezmény révén rövidesen Szovjet-Oroszországba távozhatott. Kevéssé vizsgált körülmény, hogy a bíróságok „gyengekezűsége” számos fehérterror-esemény alapjául is szolgált. Mivel a jogi garanciákat a bíróságok a fentiek alapján messzemenőkig betartották, a forróbb fejű „ellenforradalmárok” gyakran vélhették úgy, hogy a „jogászkodással” futni hagyták a bűnösöket.
tags: #tanacskoztarsasag #bonto #jog