A magyar fotográfia története: A kezdetektől a világhírnévig

A magyar fotó című kötet a kezdetektől, az első dagerrotípia elkészültétől a neoavantgárd korszakon át egészen 1989-ig mutatja be a magyar fotográfia történetének legfontosabb életműveit. Ezek közé tartoznak azok is, akik bámulatos tehetségükkel és lenyűgöző teljesítményükkel itthon szereztek maguknak hírnevet, és azok is, akik a nagyvilág más tájain. A szerző az MTI-nek elmondta, hogy a kiadó felkérése készítette el a kötetet, amelyet hiánypótlónak nevezett. Kifejtette, hogy nem fedezett fel új hagyatékokat vagy új fényképeket, hanem a magyar vonatkozású eredményeket foglalta össze. Újdonság a kötetben a női fotográfusok életművének a beemelése, amely a nagyközönség előtt szinte ismeretlen téma.

A magyar fotográfia úttörői: Az első dagerrotípiák és műtermek

1840. augusztus 29-én mutatta be egy fiatal, 31 éves mérnök, matematikus, MTA tag, Vállas Antal az első két magyar dagerrotípiát, azaz fotót a Magyar Tudós Társaság nagygyűlésén, és ismertette magát az eljárást is. Az esemény súlyát akkor tudjuk igazán felmérni, ha felidézzük a fotográfia kezdetének időpontját, 1839. augusztus 19-ét, Daguerre találmányának bemutatását az akadémián. A magyarok, azaz Vállas igen gyorsan reagáltak a később világot felforgató, új távlatokat nyitó eseményre, találmányra. Az időzítés is majdnem hibátlan, hiszen mindössze 1 évvel és 10 nappal később sikerült prezentálni az első magyar képeket, amelyek azonban sajnos nem maradtak ránk. A beszámolóból tudjuk, hogy a budai várat és a Dunát ábrázolták a fotók. A gyűlésen Vállas a képkészítési módot is megpróbálta élőben bemutatni, azonban a borús idő miatt akkor ez nem sikerült. A sajtónak köszönhetően a hazai közönség rendszeresen értesült Daguerre (és Niépce) találmányával kapcsolatos eseményekről, bár önálló véleményük egészen 1840. június 8-ig nem nagyon lehetett, hiszen Budapesten ekkor állítottak ki először a Pesti Műegylet szervezésében három dagerrotípiát, melyeket valószínűleg Párizsban járt magyarok hozhattak magukkal. 1840-ben a fényképészeti eljárás nyilvánosságra hozatala után alig egy évvel megjelent az első magyar nyelvű fényképészeti szakkönyv is. Zimmermann Jakab, aki a bécsi Teresianumban magyar nyelvet tanított, és a német leírás felhasználásával ismertette Daguerre módszerét és ennek alapján vált lehetővé a magyar fényképezés.

Bár az első fényképet egy bemutató alkalmával Vállas Antal készítette, őt mégsem nevezhetjük az első magyar fotográfusnak, ezt a címet Marastoni Jakab és Kawalky (Kavalki) Lajos között osztják meg a fotótörténészek. A szakírók nem tudnak megegyezni az első magyar dagerrotípista személyében. L. Baji Etelka így ír a Fotóművészet magazinban: „A magyar fotográfia történetével foglalkozók egy ideje egyetértenek abban, hogy Jacopo Marastoni - vagy ahogy Magyarországon ismertté vált: Marastoni Jakab - volt az első, aki Pesten hivatásszerűen foglalkozott a fényképezéssel, és 1841-ben dagerrotípia-készítő műtermet is nyitott a városban.” Az is régóta közismert tény, hogy ő készítette Kossuth Lajosnak az egyetlen olyan hiteles dagerrotip arcképét, amely még itthon örökítette meg a XIX. század egyik legnagyobb magyar történelmi személyiségét. Jacopo - mások szerint Giacomo - Marastoni 1804-ben, Velencében született, és festészeti tanulmányait is az itáliai város Képzőművészeti Akadémiáján folytatta. 1832-ben Magyarországra jött. Előbb Pozsonyban élt, majd 1835-ben Pesten telepedett le. A biedermeier kor népszerű arcképfestőjének számított. 1841-ben az újságok már mint dagerrotípia készítésével foglalkozóról adtak róla hírt. Marastoni 1846-ban Pesten megnyitotta az Első Magyar Festészeti Akadémiát, ahol a festészet mellett állítólag dagerrotípiakészítést is tanított.

Kawalky Lajosról kevesebb információ áll rendelkezésre. Kawalky Danzigban született és 1838-ban telepedett le Pesten, itt tanulta ki az aranyművességet. Néhány év múlva azonban már dagerrotíp fényképészként hirdette magát, aki előbb Stuhrnál dolgozott, majd saját műtermet nyitott. Kawalky műterme szolid árainak (egy képet két pengőforintért készített) és a reklámozásnak köszönhetően egyre népszerűbb lett. Műterme az egyetlen, amelyről korabeli leírás is fennmaradt: „A szoba művészi rendetlenséget tanúsít, készületeket és eszközöket láthatni, s ezek között embereket, kik már négy óra óta várakoznak, hogy arcképük 10 másodperc alatt elkészüljön.” Ami biztos: hazánkban 1840-ben már készültek dagerrotípiák. A történeti Magyarország területén becslések szerint mintegy ötvenezer-százezer közöttire tehető az elkészített dagerrotípiák száma. Ezek közül csupán mintegy ezer a különböző gyűjteményekben, magángyűjtőknél megmaradt, ismert példány, tehát igen ritka darabok, manapság olykor-olykor kerül egy-egy újabb a látókörbe.

A fotóklubok korszaka és a festői fotográfia

A századforduló táján az amatőrök világában alakultak ki hangsúlyos változások. A nyugat-európaihoz képest megkésett, nálunk a kiegyezést követően felgyorsult polgárosodás, és a fényképezés technikájának egyszerűsödése a fotográfia térhódítását is elősegítette. Az amatőrök száma megnövekedett; közülük a minőségi fényképezés hívei kezdtek szervezetekbe tömörülni. 1899-ben Budapesten megalakult a Photo-Club, 1902-ben a Budai Camera-kör, majd vidéki városokban is sorra fotóklubokba szerveződtek a fényképezés igényes műkedvelő művelői. Ez a szerveződés követte az európai trendet, a 19. század utolsó harmadában Nyugaton megkezdődött „klubosodás” Magyarországon is elkezdődött (1888: Photo Club de Paris; 1891: Wiener Camera Club; 1892: The Brotherhood of the Linked Ring, London; 1893: Club der Amateur-Photographen Wien). Az egyesületek kialakulásának a háttérében az egyetemes fotókultúrában bekövetkezett változás, a festői fotográfia eszményének kialakulása állt a 19. század végén. A festői fotográfia ugyanis valami, vagy valamik ellenében - a tömegtermelésre váltó hivatásos fényképezéssel és a széles körben elterjedt igénytelen amatőr knipszeléssel szemben - a vizuális eszményváltozás következményeként, vagyis a linearitás tagadásaként jött létre.

Távirányító hibaelhárítás Suzuki Swift

Társadalomtörténeti szempontból a mi akkori viszonyainkat jól jellemezte, hogy a budapesti Photo-Club vezetői az elitek tagjai közül kerültek ki. 1906-ban elnök: Gróf Esterházy Mihály, valóságos belső titkos tanácsos, országgyűlési képviselő; alelnökök: dr. Lázár Elek, miniszteri osztálytanácsos; báró Hammerstein Richard, miniszteri titkár; titkár: dr. Harmatzy Dezső, miniszteri titkár. A századelőn ugyanakkor megnőtt azoknak a nem elithez tartozó klubtagoknak a száma, akik kritikussá váltak az egyesület életével, munkájának minőségével szemben. Akik nálunk ezt a kiválást elindították, és az új szervezet megalapítását végigvitték, főként a középosztály zsidó, vagy zsidó származású tagjai voltak. Az elsődleges hangadó dr. Kohlman Artúr, jogász, amatőr fotográfus volt, aki az 1904 októberétől a Photo-Club által anyagilag támogatott folyóirat, Az Amatőr szerkesztőjeként is működött. Kohlman szerkesztői minőségében fogalmazta meg konkrét bírálatát a klub inaktivitásával szemben. 1905. szeptember 8-tól Az Amatőr szerkesztősége levette a borítójáról „A Budapesti Photo-Club hivatalos közlönye” feliratot, a folyóirat a továbbiakban támogatói megnevezés nélkül jelent meg. A kilépők és az új szervezet további létrehozói Kohlmann-nal együttműködve elsősorban Hoffmann Viktor magántisztviselő (később fotócikk kereskedő), és Kankovszky Ervin pénzintézeti pénztáros voltak. A MAOSZ létrejöttekor dr. Kosutány Tamás, az Országos Vegyvizsgáló Intézet igazgatója lett az elnök. A vezetők egyike sem volt a társadalmi elit tagja. Az új szervezet Kohlmann-féle célkitűzése azonban a két világháború közötti időszakban is a MAOSZ működésének elvi alapjait képezte. „A szövetség célja: a művészetek különböző ágait ápoló magyar amatőröknek nagy táborban tömörítése az egymással ismeretleneknek, de főleg ezek munkásságának egymással megismertetése, kezdők tanítása, haladottabbak további fejlődésének előmozdítása s a már művészi fokon állók között kölcsönhatást létesítvén, a tökély még eddig el nem ért magasabb fokra emelése.”

A két világháború közötti magyar fotókultúra és a szociofotó megjelenése

Az előző Fotóművészet számban az 1919. év közel második felét áttekintve egy keresztmetszetet láthattunk a magyar fotókultúrából. Ezt képzőművészeti/művészettörténeti, irodalom-, társadalom- és politikatörténeti elemek egészítették ki. Ha a továbbiakban a virtuális kaleidoszkópot megmozdítjuk, újabb eddig számba nem vett összetevők is felbukkannak. 1920. január 17-én a Tolnai Világlapja borítóján egy csoportkép jelent meg. Készítője egy kevéssé neves hivatásos fényképész, Eiser Mór volt, akinek későbbi Rökk Szilárd, majd Dohány utcai műterme ismert. A fotográfiai szempontból sztereotíp, merev beállítású felvétel történelmi és politikai aktualitása miatt került a lapszám élére. Január 5-én a magyar békedelegáció Neuilly-be történt elutazása alkalmából készült a Keleti pályaudvaron. A korabeli hazai társadalmi-politikai-eszmei légkört érzékletesen jellemzi, hogy az akkor már nagy tekintélyű székesfehérvári katolikus püspök, Prohászka Ottokár 1920-ban Amszterdamban angolul, Hamburgban pedig németül kiadatta a Zsidókérdés Magyarországon című írását. Ennek azért van jelentősége, mert az antiszemitizmus légköre a két világháború közötti Magyarországon sajátos következményekkel járt a fotókultúra alakulását illetően is. 1920-ban viszont az is látható volt, hogy az aktuális külpolitikai érdek Magyarországon a fényképhasználatban felülírta az antiszemitizmust. A néptanítói végzettségű, keresztényszocialista Huszár Károly (1882-1941) olyan miniszterelnök volt, aki korábbi lapszerkesztői tapasztalata (Népújság) mellett egy fotográfiákra épült hetilap (Képes Hírlap, 1912-1918) szerkesztési gyakorlatával is rendelkezett. Így személyes ismeretei voltak a kinyomtatott fényképek hatásmechanizmusáról. A radikális antiszemita kormányfő, aki hitt a fotográfiák erejében, a zsidó Tábori Kornél újságírót, írót, műfordítót, amatőr fotográfust (1879-1944) bízta meg, hogy készítsen, és készíttessen fényképeket és írásokat a világháború és a forradalmak következtében kialakult budapesti szociális nyomorúságról. A cél „a külföld” szívének meglágyítása volt a békeszerződés előtt álló Magyarország javára. Táborinak ennek a fontos képanyagnak és szövegnek az elkészítéséhez minden szakmai alapja megvolt. Állítása szerint ő volt az első újságíró Magyarországon, aki cikkeit saját felvételeivel illusztrálta. Az erre vonatkozó önéletrajz részlete fontos adalék a magyar sajtófotó történetéhez is. Az újságíró-fotográfus 1920-ban már hosszú ideje szakmai tekintélynek minősült.

Az osztrák Emil Kläger és Hermann Drawe újságíró-fotográfus páros példáját követve a bécsi Uránia színház vetítettképes szociofotó előadásai nyomán Tábori a századelőn a budapesti Urániában szervezett magyar szociofotó bemutatót (részint saját, részint mások fényképeiből), illetőleg képes szocioriportokat publikált különböző pesti lapokban. E tapasztalataira építve, Huszár intenciója nyomán adatta ki 1920 elején az Egy halálraítélt ország borzalmaiból. Razzia a budapesti nyomortanyákon című, 16 képet tartalmazó, a magyar mellett angol, francia és holland nyelvű változatban készült képösszeállítását. Az Egy halálraítélt ország… miniatűr méretben az első magyar szociofotó albumnak tekinthető. Nem spontán körülmények között felvett, de tartalmilag hiteles szociofotók láthatók a kis kötetben. A Tolnai Világlapja fényképeivel jó taktikai érzékkel reagált az időszerű politikai, társadalmi eseményekre. Az 1920. március elsején kormányzóvá választott Horthy Miklós feleségét rövid két héten belül népszerűsítette a korábban már megidézett Kallós Oszkár egyik felvételével. A Tolnai Világlapja ennek a portrénak a megjelenítésével megelőzte laptársait. Borítóján hozta „a Tolnai” a márciusban képviselői mandátumot nyert Slachta Margit „az első magyar nő-képviselő” (1884-1974) arcképét. Ezt egy hivatásos fényképész, az Eskü utca 6. szám alatt (Klotild-palota) 1898 óta elegáns műtermet vivő Hollenzer László készítette. A portré és a képaláírás megjelenítése hozzájárult a hazai női emancipációs folyamathoz is.

Világhírű magyar fotográfusok: Tehetség határok nélkül

„A magyarságtudathoz” valahogy hozzá tartozik, hogy mindenben jók vagyunk, legalább is minden területen vannak kiemelkedő tehetségeink. Nézzünk most meg 5 magyar származású fotóst, akik tehetségük révén világhírnévre tettek szert.

André Kertész

Kétségtelenül a fotótörténet egyik legnagyobb alakja, akit mind a franciák, mind pedig az amerikaiak szívesen és gyakran aposztrofálnak magukénak. Gyermekkorát Budapesten és Szigetbecsén töltötte, utóbbi jelentős hatással volt világlátására. Részt vett az első világháborúban, ahol frontkatonaként különleges fényképeket készített. A háború után munkássága egyre aktívabb lett, fotóit gyakran leközölték az újságok. 31 éves korában költözött Párizsba, ahol nem kisebb emberek körében alkothatott, mint Picasso, Piet Mondrian, Marc Chagall, Calder, Brassaï, vagy a filmes Eisenstein. 1936-ban költözött Párizsból New Yorkba, de itt sokáig nem találta a helyét. Évtizedeken át a Home and Garden magazinba készített megrendelésre fotókat, mert az akkori amerikai művész világ nem volt még felkészülve alkotásaira. A 60-as évek hozták meg számára az igazi sikert, hisz ekkor már feleségének üzleti sikerei megengedték, hogy ne a megélhetésnek, hanem kizárólag a művészetnek szentelje munkásságát.

Monitor elszíneződés javítása

Brassaï

Halász Gyula Brassóban született, édesapja szintén művész, magyar író és költő volt. Már fiatal korában kipróbálta magát szinte minden művészeti ágban, belekóstolt a szobrászatba, festésbe, de még a zeneszerzésbe is, viszont alkotói tevékenysége egy időre félbeszakadt, hisz a Monarchia katonájaként harcolt a háborúban. Később igazi világpolgár volt, hosszabb ideig élt Berlinben, majd végül Párizsban találta meg számítását. Mindkét helyről tudósításokat küldött több hazai lapnak. Párizsban, kezdetben szinte bármilyen művészeti tevékenységet elvállalt a megélhetés reményében, de végül a festészetben, az írásban és fotózásban találta meg magát igazán. 1933-ban jelent meg első fotós albuma Paris de nuit (Éjszakai Párizs) címmel, és ez hozta el életébe az igazi áttörést. Később híres portrékat készített barátairól, akik nem kisebb művészek voltak, mint Salvador Dali, Pablo Picasso vagy Henri Matisse. De megörökítette például Jean Genet, és Henri Michaux írót is. Első kiállítását is 1933-ban rendezte Londonban, de ekkor már Amerikában is elismerően nyilatkoztak róla. A harmincas évek végére Brassaï túlzás nélkül világhírű lett, olyan neves magazinoknak készíthetett képeket, mint a Verve, Picture Post, Lilliput, Coronet, Labyrinthe, Réalités és a Plaisirs de France. 1976-ban „A 30-as évek titkos Párizsa” címmel jelentetett meg albumot, melyben a 33-as, nagy áttörést hozó albumból kimaradt képeket sorakoztatta fel.

Moholy-Nagy László

Weisz László néven született és a délvidéki Moholon töltötte gyermekkorát az egyik legismertebb magyar alkotó. A háború után Bécsbe költözött, és itt ismerte meg első feleségét Lucia Schultz-ot, aki bevezette a fényképészet rejtelmeibe. 1928-ban Berlinbe költözött és belevetette magát a fotózásba. 1931-ben alkotja meg a fény-tér-modulátor című művét, ami nem más, mint egy kinetikus fém, plasztika és műanyag szobor, melyre fényt vetítve színes fényjáték jelenik meg a falon. Nagy szabású fényelméleti kutatásai a mai napig alapvetésnek számítanak a művészek és világítástechnikai szakemberek számára.

Robert Capa

Friedmann Endre alsó-középosztálybeli zsidó családból származott, még 20 éves sem volt, amikor neki indult a világnak. Kalandvágyó, pezsgő, kihívásokat kereső természetét kétségkívül Magyarországról vitte magával. 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe utazott. A főiskola mellett fotólaboránsként dolgozott és ezidőtájt kapta első fényképezőgépét is Kepes Györgytől. Nem sokkal később Guttmantól egy Leicát kapott, és ő küldte el 1932-ben arra a koppenhágai szocialista kongresszusra is, ahol Trockijról készített fényképet. 1933-ban aztán már nem volt biztonságos számára Berlin, így egy rövid időre visszatért Budapestre. Még ugyan ebben az évben nyughatatlan természete Párizsba vitte tovább. Ekkor már André Friedmannak nevezi magát. A Capa művésznevet 1934-ben, sokak szerint Gerda Taróval együtt találhatták ki, de a névválasztásáról több különböző teóriai is született. Bizonyos elméletek szerint gyerekkorában cápának becézték, és innen ered a különleges csengésű név. Egy 1947-es interjúja szerint több nyelven is kiejthető, „amerikai hangzású” nevet keresett. Ettől remélt több megbízást újságíróként és fotósként. Nem csak neve, de külseje is megváltozott, jól fésült, vasalt öltönyös megjelenéssel igyekezett további komoly megbízásokat szerezni. 1936-37-ben, a Regards megbízásából Spanyolországba utazott, az út kimenetele pedig keserédes volt számára, hiszen barátja Gréta Taro életét vesztette egy légitámadásban, de Capa „a milicista halála” című képe örökre bevonult a világtörténelembe. Rövid élete során sosem csillapodott tettvágya, ott volt mindenhol, ahol zengett az ég. Számos csatatéren fotózott, többek között a spanyol polgárháborúban, a második kínai-japán háborúban, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és az Indokínai háborúban is. A halál is munka közben érte utól, a laoszi határvidéken taposóaknára lépett 1954-ben.

Ernő Vadas

Zenetanár apja nyomdokaiba kívánt lépni, ezért zenésznek készült, de már egészen fiatalon a fotózás rabjává vált: tizennégy éves korától fotózott Holzer Félix fotográfus irányításával. 1936-ban a berlini olimpián dolgozott, majd a New York Times londoni és később egyiptomi fotóriportere lett. Spanyolországba 1940-ben érkezett, átutazóban az Egyesült Államok felé. Ezután Franco és a királyi család hivatalos fotósa vált belőle, a királyról készített portréi spanyol bélyegekre és pénzjegyekre is felkerültek. "Szép" fotográfusként aposztrofálta önmagát, ami abban nyilvánult meg, hogy a férfiakat férfiasnak fotózta, a nőket pedig olyannak, amilyennek szerettek volna látszani. Stílusa fontos része volt, hogy minden arcot megszépített. Élete során több, mint 10 millió felvételt készített és 13 fotóalbuma jelent meg.

Emlékek és megőrzés: Fortepan és Martin Adler története

A Fortepan egy szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum, ahol több mint kétszázezer archív fényképet böngészhet és tölthet le ingyenesen, jó minőségben. A honlap 2010-ben indult ötezer, jórészt lomtalanításokon talált fotóval. Azóta többszáz család, amatőr és hivatásos fotós, illetve közgyűjtemény bővítette a Fortepant. A honlapon megjelenő képeket a szerkesztőség válogatja ki. A fotók leírását önkéntes szerkesztők végzik.

Amit a külföldi rendszámokról tudni kell

A 96 éves, magyar származású amerikai veterán, Martin Adler az olasz fronton harcolt a második világháborúban. Évek óta látni szerette volna azt a három testvért, akikkel együtt szerepelt azon a régi fotón, amely az Appenninekben, egy kis faluban készült annak idején. Egy újságíró, Matteo Incerti volt a segítségére, aki az interneten tette közzé a fekete-fehér felvételt, melyen a három kisgyermek és mögöttük Adler mosolyog a kamerába. Adler felidézte, hogy húszévesen harcolt Olaszországban a 85. gyalogos hadosztállyal. Egy bajtársával bujkáló német katonákat kerestek egy faluban az Appenninekben. „Három imádnivaló gyerek rejtőzött a kosárban, egy fiú és két lány. Megkérte a nőt, hogy engedje lefotózni a gyerekeket. Az anya beleegyezett, de előbb átöltöztette a kicsiket, hogy jobb ruhában legyenek. Adler 1944 novemberében megsebesült és egy nápolyi kórházba szállították. 1945 tavaszán tért vissza Amerikába.

Jelentős magyar fotográfusok

A magyar fotográfusok listájába mindazokat beletartozónak tekintjük, akik működésükkel, tevékenységükkel, művészi munkájukkal a hazai fotográfiát gazdagították hivatásos mesteremberként, művészként egyaránt, illetve a később megalakuló Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, vagy tagja volt. A fotográfusok tevékenységének jelentősége, munkássága, művészi színvonala az adott életrajzokból derül ki.