A régi bontó ítéletek jelentősége és a házassági jog fejlődése Magyarországon
A házasság megszűnésének két módja létezik: az egyik valamelyik (vagy mindkét) fél halála, a másik a házasság felbontása. Tág értelemben a megszűnés fogalmi körébe vonható esetlegesen a házasság érvénytelenné nyilvánítása is. A házasság - az élettársi kapcsolattal ellentétben - az életközösség megszűnésével nem ér véget.
A házasság megszűnésének alapjai a magyar jogban
A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) Családjogról szóló Negyedik Könyve (Csjk.) a korábbi, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvényben (Csjt.) foglaltaknak megfelelően a házasság megszűnésének két esetét szabályozza: egyrészt a halál okából történő megszűnést [Ptk. 4:20. § (1) bekezdés a) pont], másrészt a bírósági felbontást [Ptk. 4:20. § (1) bekezdés b) pont]. A jogszabály nem nevesíti külön, de értelemszerűen a házasság megszűnéséhez vezet mindkét házastárs halála.
A halál mint a házasság megszűnésének oka
A holtnak nyilvánítás anyagi jogi szabályairól a Ptk. 2:5-2:7. §-a rendelkezik, a halál tényének bírói megállapítása anyagi jogi és mindkét jogintézmény eljárásjogi szabályairól a bírósági polgári nemperes eljárásokban alkalmazandó szabályokról, valamint egyes bírósági nemperes eljárásokról szóló 2017. évi CXVIII. törvényben találhatóak meg. A bigámia (kettős házasság) tilalma szempontjából fontos speciális rendelkezés vonatkozik arra az esetre, ha valaki holttá nyilvánítási eljárás, halál tényének bírósági megállapítása iránti eljárás vagy orvosi vélemény alapján rendelkezésre álló, a házastárs halálát igazoló halotti anyakönyvi kivonat birtokában jóhiszeműen újabb házasságot köt, és utóbb bebizonyosodik, hogy a korábbi házastárs mégis életben van. A jelenleg hatályos rendelkezés a korábbi szabályon annyiban változtat, hogy szóhasználatával egyértelműsíti, hogy a házasságot megszűntnek kell tekinteni a másik házastárs újabb házasságkötése esetén.
A házasság megszűnésének joghatásai szempontjából kiemelt jelentősége van a házasság megszűnése időpontjának. A Ptk. 4:20. § (3) bekezdése rendezi, hogy az egyes esetekben a házasság mely időpontokban szűnik meg, vagyis a megszűnés személyi és vagyoni következményei mely időponthoz kapcsolódnak. Időponton a megszűnés napját kell érteni, mert az anyakönyv az anyakönyvezésre kerülő tények idejét napra szólóan rögzíti. Ha mindkét házastárs meghalt, az elhalálozás sorrendjének jelentősége lehet (kivéve a közös veszélyben elhunytak esetét), ezt bizonyítási eljárással lehet tisztázni. A házastárs halálának az időpontját a halotti anyakönyvi bejegyzés, illetve a bíróságnak a halál tényét megállapító vagy az eltűnt házastársat holtnak nyilvánító végzése tartalmazza. Ellenbizonyításnak csak az arra hivatott közigazgatási vagy bírósági nemperes eljárásban van helye. A bírói gyakorlat szerint a halál időpontjának a holttá nyilvánító végzésben megjelölt időponttól eltérő megállapítására közigazgatási per keretében nincs lehetőség. A házasság megszűnése időpontjának tehát halál esetén - az ellenkező bizonyításáig - azt a napot kell tekinteni, amelyet a halotti anyakönyvi bejegyzés vagy a bírósági határozat a halál napjaként megállapít.
Nemváltoztatás és házasság
A 2013. évi V. törvény (Ptk.) koncepciója és a Szakértői Javaslat a nem megváltoztatását is a házasság megszűnési esetei között szabályozta. A törvény végül - az indokolása szerint - azért nem rendelkezik erről, mert a speciális jogszabály alapján „a nem megváltoztatásának születési anyakönyvbe való bejegyzését meg kell tagadni, ha az érintett személy házassága vagy bejegyzett élettársi kapcsolata fennáll.” Vagyis ha házasságban élő ember szeretné megváltoztatni a nemét, akkor előbb el kell válnia. Ez összhangban van azzal, hogy Magyarországon a házasság létezési feltétele a házasulók különneműsége. Az Alkotmánybíróság 1995-ben elutasította az azonos neműek házasságkötésének lehetővé tételére irányuló indítványt.
Távirányító hibaelhárítás Suzuki Swift
A válás történeti áttekintése és a bontó okok fejlődése
A házasságok felbontásának népességhez viszonyított számarányait tekintve azt hihetnénk, hogy a múltban a házasságok nagy része nem ment tönkre. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a XVI-XIX. századi átlagéletkorok (betegségek, háborúk) függvényében a holtodiglan-holtomiglan eskü semmiképpen sem jelentett 40-50 évig fennálló házasságokat, mint manapság. Ma jó eséllyel háromszor annyi ideig is eltarthat egy házasság, mint akár kétszáz évvel ezelőtt.
A modern válóper nem más, mint az egyik fél halálának funkcionális helyettesítése. Ez legalább annyira túlzó kijelentés, mint mai társadalmunk téves elképzelése arról, hogy a házassági krízisek és a bontóperek soha nem látott méreteket öltenek. Ahogyan türelmetlenek a párok a párkapcsolati krízishelyzeteik kezelésében, türelmetlenek a válás során is. Vajon így volt ez a korábbi századokban is?
A kánonjogi hagyományok és a "separatio"
Számos ország (Belgium, Franciaország, Dánia, Portugália, Spanyolország) bontójogi rendszere - a hatályos magyar nem - ismeri a separatio, a különválás jogintézményét, amely a kánonjogi hagyományokban gyökerezik. A modern társadalmak kialakulása előtt a katolikus doktrína tiltotta a bontást. A múlt század elején hazánkban a római katolikus egyház a házasság felbontását tiltotta, az ágytól- asztaltól való akár örökös elválást nem. Hosszú évszázadok alatt az érvénytelenítés és a különélés vált elfogadottá a házasság felbontása helyett. VIII. Henrik közismert példáit tekintve állíthatjuk, hogy az érvénytelenítés intézménye a bontást helyettesítő eljárásként szolgált, de ugyancsak e példákból tudjuk, hogy az egyház fukarul bánt a felmentésekkel.
A római jogtól a reformációig
Ha a bontó okok különböző korokra, jogrendszerekre rímelő változatait áttekintjük, megállapítható, hogy a római jog igen haladó szelleműnek bizonyult. A manus (férji hatalom) nélküli házasságot megszüntette a közös akarat vagy az egyoldalú nyilatkozat minden hatósági közreműködés nélkül. A közös akarattal történő házasság felbontása a köztársasági korban már kiterjedt a manusos házasságra is. A Justitianus korabeli törvényhozás már elsősorban a férjeknek kedvezett, bontó oknak számított a férfiaknál: a méregkeverés, a sírgyalázás, házasságtörés esetén viszont csak a feleség házasságtörése számított bontó oknak.
A protestáns Európában a lutheri alapelvek nyomán házasságtörés, elhagyás, impotencia okán tették lehetővé több országban is (Norvégia, Dánia) a házasság felbontását. Zwingli elsőként hozta létre a házassági bíróságot (Ehegericht), amely egyházi és világi bírákból állt. Az új, a reformációból gyökerező eszmék áthelyezték a hangsúlyt a házasság formaságairól annak tartalmára, a felek kapcsolatának minőségére. Ez első és nagyon lényeges lépése volt a békítés intézményének házassági ügyekben való bevezetése és általánossá válása.
A szekularizáció és a vétkességi elv
A szekularizáció folyamatának eredményeként a XVIII. századra már bővült az európai szinten elfogadott bontó okok listája (érzelmi összhang hiánya, gyógyíthatatlan betegség vagy az ún. „boldogtalansági tényezők”, mint az elhidegülés) és a bírói mérlegelés lehetősége is. A „mérsékletes” erőszak azonban összeegyeztethető volt a működő házassággal, és nem tekintették azt a házasság megromlására utaló jelnek. A gyermekek jogi státusza lassan megváltozott, a hangsúly a gyermek szülőkkel szembeni kötelezettségeitől a szülőkre háruló társadalmi kötelezettségek felé tolódott el.
A XIX. századra az elhagyás vagy a távollét eseteit kivéve többnyire minden jogrendszer előírta a felek békítésének kísérletét minden bontó ok esetén. A válás a XIX-XX. század fordulójára társadalmi kérdéssé vált. Társadalomtudósok foglalkoztak a jelenség elemzésével. Az egyre liberálisabbá váló törvények már védték a nőket, az európai gyakorlatban tért hódított a bontójog kölcsönös felróhatóságon alapuló „kompenzációs rendszere.” Ez azonban még nem jelentett változást az európai bontási rendszerek vétkességi elvű szemléletében. A vétkességi elvű szemlélet annak a szankciós elvnek az alkalmazását jelenti, amely a bontást függővé teszi a házastársak valamelyikének vétkességétől.
A "feldúltság elve" és a magyar jogfejlődés
A változás a XX. század legnagyobb szemléletváltást hozó korszakának, a ’60-as éveknek köszönhető. Erre az időszakra datálódik a jog „válasza” az új társadalompolitika vívmányaira, amely a nem vétkességen alapuló bontás bevezetése volt, mely lehetővé tette a házasság felbontását anélkül, hogy bármilyen hibát, felelősséget megállapítottak volna, vagy az egyik félnek valamilyen vétkességet tulajdonítottak volna. A ’80-as évek közepére ez alapelvként már minden ország bontótörvényében megjelent. Az más kérdés, hogy egyes európai országok bontójogi rendszereiben (például a francia, a luxemburgi, az osztrák, a portugál, a dán, a ciprusi jogban) a mai napig létező egyik bontó ok maradt a vétkességen alapuló bontás is az ún. objektív bontás elve mellett.
Az ezredfordulót megelőző néhány évtized törvényei azonban nem szükségképpen voltak engedékenyek, sokféle garanciát építettek be a meggondolatlan bontóperek megakadályozására, így a hosszantartó különélést vagy a kötelező békítő tárgyalást. A legalább kétfordulós bontóperekben esélyük van a házastársaknak átgondolniuk azt, hogy véglegesnek tekintik-e válási szándékukat vagy sem.
A családjog első átfogó kodifikációjára a magyar jogban az 1952. évi IV. törvénnyel (Csjt.) került sor. A magyarországi jogfejlődés során a vétkességi alapú bontási rendszer a Csjt. hatálybalépésével szűnt meg. A 6800/1945. ME sz. rendelet még abszolút bontó okként ismerte el a közös megegyezést. A Csjt. hatálybalépésekor a szocialista házasság „védelmének” merev szemléletét tükrözte, és a házasság felbontásához megkövetelte a „komoly és alapos” ok bizonyítását.
Amit a külföldi rendszámokról tudni kell
A Legfelsőbb Bíróság 3. számú irányelve (1964) - áttörve a merev szemléletet - a közös akaratnyilvánítást, ha az az szabad, befolyásmentes, komolyan megfontolt és végleges volt, elfogadta komoly és alapos oknak. E szemléletváltás 1974-ben normaszöveg szintjén jelent meg. A Csjt. 1974. évi novellája törvényben is elismerte a közös megegyezésen alapuló bontás lehetőségét, mint a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlásának bizonyítékát, ahogyan azt a 3. irányelv helyébe lépő 9. irányelv hangsúlyozta. Az egyező akaratnyilvánítás nem volt tehát ekkortól sem abszolút bontó ok, hanem csak bizonyíték, ha a járulékos kérdésekben megegyeztek a felek.
A Csjt. alapvonásai és a bírói gyakorlat szerepe
Ahhoz, hogy a hatályos jog szerinti bontási rendszer alapvető vonásait és szabályait megértsük, röviden érdemes áttekintenünk a Ptk. családjogi rendelkezéseit megelőző több évtizedes időszak jogalkotási folyamatát. A Csjt. hatálybalépése óta a magyar bontójog alapvonásai akként összegezhetők, hogy a házasság felbontása kizárólag bírói úton történhet (a felbontás tényének bejegyzése az anyakönyvbe csupán regisztratív aktus), a bontás alaptényállása kerettényállás, amelyet tartalommal a bírói gyakorlatnak kell kitöltenie. A bontás tekintetében nem alkalmazza a vétkesség kategóriáját, megfelelő feltételek megvalósulása esetén megengedi a megegyezésen alapuló bontást. Értékelni rendeli a közös kiskorú gyermek érdekét.
A kerettényállási jelleg mint újdonság azt jelenti, hogy a házassági törvényhez képest nem tartalmaz kazuisztikát, tehát nem sorolja fel tételesen a bontó okokat. A bíróság értékelésére bízza, hogy milyen körülmények, magatartások vezettek a házastársak végleges elhidegüléséhez, a kapcsolat teljesen, helyrehozhatatlanul megromlott-e.
A Csjt. végleg szakított a vétkességi rendszerrel, a feldúltságon alapszik, és így nem teszi függővé a bontást a házastársak valamelyikének a vétkességétől. A feldúltság elve legfőképpen abban különbözik a vétkességi elvtől, hogy a házastársi kötelezettségét megsértő fél is kérheti a házasság felbontását. A feldúltság elve alapján nincs olyan egyedi ok, amely esetében a bíróságnak a házasságot minden további vizsgálat nélkül fel kellene bontania. Ellenkezőleg, a felek végleges akaratelhatározáson alapuló, befolyásmentes, kölcsönös akaratnyilvánítása kivételével minden esetben meg kell vizsgálnia a házasság megromlásának egész folyamatát.
Ez komoly kötelezettséget ró a bíróra, hiszen a folyamat értékeléséhez a bonyolult társadalmi mozgásfolyamatok és ezeknek az egyénre gyakorolt hatásának megértésére van szükség. A jogalkalmazási nehézségek leküzdéséhez nyújtott segítséget az Európa Tanács közgyűlésének ajánlása a családszerkezetekben történő mélyreható változások elemzésével. Ez alapján a XX. század utolsó évtizedeinek kommentárjai a felbomlás folyamatában megneveztek ún. rizikófaktorokat, amelyek veszélyeztethetik a házasság fennmaradását. Így az egykeresős és kétkeresős családmodellek egymás mellett élése, amely más és más elvárások megvalósítását teszik lehetővé. Értékaránytalanságot jelenthet az egykeresős modellek súlyos egzisztenciális terhe, a kétkeresőseknél a családi feladatok terheinek aránytalan viselése vagy a túlterheltség egyéb formái. A feldúltság elvével összefüggésben már nem bontó okként, hanem az elhidegülés lélektani folyamatai között említi a szexuális hűtlenséget vagy az eseti tettlegességet.
A vétkességi elvtől való elszakadás azonban nem jelentette azt, hogy a joggyakorlat közömbös maradt a súlyos kötelességsértő házastársi magatartások eseteivel szemben (például szexuális hűtlenség, alkoholista életmód, durva, tettleges bántalmazás). Ezekre úgy tekintett, mint súlyosan kifogásolható magatartásokra, melyeknek elviselése nem várható el az azt alaposan sérelmező házastárstól, és ennek nyomatékos jelentőséget tulajdonított a kapcsolódó jogvitákban is (házastársi lakáshasználat, gyermekelhelyezés, házastársi tartás). A bizonyítás centrumában annak értékelése helyezkedett el, hogy a bizonyítottan kifogásolható magatartás lélektanilag milyen hatást váltott ki a másik házastársból, előidézte-e a kapcsolat végérvényes tartalmatlanná válását vagy sem. A bírói gyakorlat jelentőséget tulajdonított annak, hogy a házastárs milyen oksági folyamat következtében tanúsított súlyosan kifogásolható magatartást. Az oksági folyamatban olyan egyéb körülményeket is értékeltek a bíróságok.
Bár a Csjt. nem tartalmazta a megbocsátás kifejezést, és a korábbi házassági törvénnyel ellentétben a kereseti jog sem enyészett el az által, ha a házastárs a felróható cselekményt megbocsátotta, a feldúltság elvének alkalmazásából mégis következik, hogy a joggyakorlat a megbocsátásnak komoly jelentőséget tulajdonított.