A magányos lovas története: Kaland, humor és zűrzavar a Vadnyugaton
Az ember igyekszik, hogy ne legyenek túlzott elvárásai egy nyári kasszasikernek szánt, szemfényvesztően látványos kalandfilmtől. Aztán megnézi A magányos lovas-t, és elveszíti minden reményét.
A nagyszabású, nyári, hollywoodi sikerfilmekre sok mindent lehet mondani - sokszor felszínesek, túl könnyedek, komolytalanok, csak a látványra építőek, ne adj' isten bugyuták -, de akárhogy is, azt aligha lehet rájuk fogni, hogy ne lennének precízen és profin egymás mögé pakolva Walt Disney-logótól a vége főcímig az adott zsáner kliséi, hogy ezáltal legrosszabb esetben is egy feledhető, ugyanakkor megbízható tucatfilm szülessen. Hát A magányos lovas-ról már ennyi jót sem lehet elmondani.
Mert a három A Karib-tenger kalózai-filmjével a tisztes iparosok közé már klubtagságit váltott Gore Verbinski rendezőnek ezúttal már abba beletört a bicskája, hogy eldöntse, mit szeretne kihozni A magányos lovas régi legendájából: fárasztóan debil komédiát vagy hősies, vadnyugati westernt? Márpedig röhejesség és daliásság nehezen fér meg egymással - és ezt a legjobban a film valódi főszereplője, a magányos lovas egyetlen harcostársa, a Tonto nevű indián figurája szemlélteti.
Tonto - akinek neve spanyolul bolondot jelent - ugyanis cselekedetei és a kalandfilmek dramaturgiája szerint is a nagy, pozitív hős, az erkölcsök és erények egyetlen, feddhetetlen hordozója, aki felfedi a korrupt hatalmasok - a vadnyugati vasútépítők - rút titkait, és aki végül meggyőzi a lovast, hogy válassza a becsületes életet. Csakhogy Tontót ezzel szemben minden második jelenetben kötöznivaló kreténként ábrázolják, aki kalickát húz a fejére, mondván, fél a macskáktól, és aki olyan grimaszokat vág, mintha Mr. Bean lett volna a leggyakoribb vendég az indiánsátrában.
Épp ilyen az egész - egy botcsinálta seriffről, különc indián segítőtársáról, az elkapni kívánt gazemberről és a nagy amerikai vasúthálózat építéséről szóló - film is: nagyjából a felében a heroikus kalandfilmek kliséi működnek, becsületbeli ügyekkel, a törvény szentségének hangsúlyozásával az önbíráskodással szemben, szomorú családi drámákkal meg mindennel, ami kell. A másik felében viszont olyasmik bukkannak fel, mint a Gyalog Galopp-ból átszökött kannibál vérnyulak (azt szemléltetendő, hogy az elkapni kívánt főgengszter oly gonosz, hogy attól felborult a természet rendje), a sört vedelő, keménykalapot viselő és fára mászó ló, és általában az elkeserítően szellemtelen, gyenge és fárasztó humorizálás.
Az a fajta, amit jól jellemez egy jelenet: amikor a lovas kézzel-lábbal, idiótán gesztikulálva próbál az indián törzsfőnökkel beszélni, mert azt hiszi, az nem tud angolul, mire a törzsfőnök megvetően nézve megkérdezi, "mi van vele, napszúrást kapott?".
Verbinski meg sem próbálja közös nevezőre hozni a kétféle hangvételt: a komoly részeket fél perccel egy-egy bődületes marhaság után komolyan kéne venni, mivel azokhoz - vérnyúl ide vagy oda - egyáltalán nem közelít ironikusan. Így aztán azt is nehéz hova tenni, hogy az egyébként is végtelenül nevetséges fő csatajelenetben - amelyhez szemérmetlenül lenyúlta a Skyfall című James Bond-film vonat tetején verekedős ötletét - Rossini Tell Vilmos nyitányát választja aláfestésül, ami persze tiszteletadás az "eredeti" A magányos lovas-rádiójáték (és a későbbi tévé- és filmsorozat) főcímzenéje felé, de mivel az azóta eltelt hat és fél évtizedben ezt a tételt finoman szólva is agyonhasználták a filmekben, így most körülbelül úgy hat, mintha a Benny Hill Show főcímzenéjét vágta volna a képek alá.
Ez a zavarosság az egyetlen dolog A magányos lovas-ban, ami állandó. Nehezen hihető például az is, hogy Verbinski szándékosan akarta úgy formálni filmje népmesei bonyolultságú mondanivalóját, amilyenre végül sikeredett: egy antikapitalista példázattá arról, hogy a pénz rossz, mert mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, és nem mellesleg arról, hogy egész Amerika korrupcióra, csalásra és hazugságokra épült, és ebben a fertőben az lehet csak becsületes, aki nem tartja be a törvényeket.
Rém zavaros a dramaturgia is, és nem csak azért, mert a film teljesen fölöslegesen két és fél órás, legalább egy órával hosszabb annál, mint amilyen terjedelemben el lehetett volna mesélni pontosan ugyanezt a sztorit, legfeljebb valamivel kevésbé unalmasan. De azért is, mert a számos forgatókönyvíró elkövet nagyjából minden hibát, amit el lehet: abszolút felesleges és egy az egyben kihúzható mellékszálakat tesznek a filmbe (mint a Tontót csak még nevetségesebbé tevő, pár évtizeddel később játszódó kerettörténet); hosszan előkészítenek bizonyos eseményeket, majd nem mutatják a végkifejletüket (Tontót például bebörtönzik, de a következő jelenetben már szabadon mászkál a sivatagban); más cselekményszálakat csak vázlatosan dolgoznak ki; és telepakolják a sztorit olyan szerteágazó, jelentéktelen nyúlványokkal, amik csak a figyelem elterelésére jók a lényegről, ami pedig olyan soványka, hogy amúgy is nehéz észrevenni.
Ami viszont ennél is komolyabb probléma, hogy mindkét főhős abszolút szerethetetlen, így lehetetlen velük azonosulni, pedig erre a röpke két és fél órára mégiscsak jól jönne, ha úgy igazán szurkolni lehetne valakiért. De Tonto ugye a félhülye és a tökhülye között ingadozik, míg a lovas egy idegesítő seggfej, aki legalább két és egynegyed órányi filmidőn keresztül képtelen tanulni a hibáiból, képtelen a körülményekhez alkalmazkodni, mindig a legrosszabb döntést hozza, és még akkor is simán hagyná kínhalált halni Tontót, ha nem fűződne önző érdeke a megmentéséhez, amikor az már vagy háromszor megmentette az életét.
Ahogyan az ő figuráik, úgy A magányos lovas borzasztó hiteltelensége sem siet szerethetővé tenni a filmet: egyrészt hemzseg az olyan megszokott blődségektől, mint hogy soha senki nem lő le senkit, akit rettentően szeretne lelőni, mert amíg lehetősége lenne rá, addig inkább hegyi beszédet tart neki, szinte várva, hogy beüssön végre egy hátráltató körülmény. Másrészt konkrétabb hibákból is sok van, például, hogy bár a film háromnegyede arról szól, hogy szép lassan és komótosan megépül a legelső nyugati vasúti sínpár, de amikor az első vonatokon kell harcolni, akkor hirtelen mégis ott terem több párhuzamos vágány váltórendszerekkel és kereszteződésekkel; vagy hogy amikor a viszonylag stabilan álló gonosztevő meglát a vonat tetejéről lógva lengedezni egy vödröt, inkább ráveti magát, hátha akkor sikerül végre valamin agyonzúznia magát.
Igaz, az tény, hogy legalább a látványvilág impozáns - de nagyon szép a látvány mondjuk a Gellért-hegy tetején ülve is; akkor már érdemesebb ott ücsörögni és nézelődni két és fél órát, onnan legalább kevésbé valószínű, hogy agyhalottként kényszerül távozni az ember. Amely állapot beálltáért sokat tesznek a film magyar változatának munkatársai is: Johnny Depp minden megszólalását olyan kamu törtmagyarban kell élveznie a szinkronizált verziót választó szerencsétleneknek, amiből pedig két mondat is sok lenne ("Én lenni indián, én mutatni neked meg, hol lenni folyónak vége" - így valahogy).
És akkor azt a kérdést talán inkább ne is tegyük fel, hogy hogyan sikerült a film eredeti címét (a Lone Ranger arra utal, hogy a lovas az egyetlen, aki életben maradt a Texas Rangerek közül) A magányos lovas-ra fordítani, miközben a címszereplőre éppenséggel egyetlen egy dolog igaz fixen és mindvégig: hogy soha nem lovagol magányosan.
És akkor eközben mindazoknak, akik voltak olyan fafejek, hogy befizettek a legidegesítőbb találmányra a mozi történetében, a 4DX nevű székmozgatós-füstölős-szaganyagos "moziélményre", még a hátát is végig rugdossa a székbe beépített mechanika, hogy épp csak nem zuhanunk ki a székből minden vágta közepén. Mintha nem lenne e nélkül is épp elég bajunk.
A western műfaj és A Magányos Lovas helye benne
A western az amerikai filmgyártás alighanem legfontosabb műfaja, sőt, kijelenthető, hogy a western maga az „amerikai film”. Gyakorlatilag a mozgókép születésétől fogva jelen van ez a zsáner és az évtizedek hosszú sora alatt számtalan zseniális és emlékezetes darabbal gazdagítva a mozi történelmét. Ahogy telt az idő, aztán megszülettek a kevert műfajok is, mikor különböző, egymással előre nem sok közös vonást mutató stílusokat egyesítettek.
A western sem kerülhette el a sorsát, hiszen mind az irodalom, mind a mozgókép, de még a videojátékok palettáján is megtalálhatóak a vadnyugat hőskorát megelevenítő sztorik valamilyen egyéb érdekességgel megfűszerezve. Noha a „Weird West” műfaja számtalan lehetőséget rejt magában, ezek a produkciók, különösen a mozivásznon, a legjobb esetben is csak lagymatag fogadtatásra találtak. A nagyérdemű sosem volt vevő arra, mikor a revolverhősöket valamilyen teljesen más stílusirányzattal vegyítették össze, ráadásul manapság a western műfaja népszerűség tekintetében igen messze van a fénykorától.
Ezért is volt meglepő, hogy a Walt Disney közel negyedmilliárd dollárt szánt arra, hogy a különös nyugat talán legismertebb hősének, a Magányos Lovasnak legújabb nagyvásznas kalandja megszülethessen.
Szereplők
- John Reid - Armie Hammer: A feltörekvő fiatal színész, aki a történet során lassan válik a hőssé.
- Tonto - Johnny Depp: A Lovas hű társa, egy kissé dilis komancs indián.
- Butch Cavendish - William Fichtner: A beteglelkű gyilkos, Tonto számára a „Wendigo”.
- Latham Cole - Tom Wilkinson: Befolyásos iparmágnás, aki a vasutat kívánja kiterjeszteni.
- Rebecca Reid - Ruth Wilson: A főhős sógornője, akit egykoron gyengéd szálak fűztek John Reidhez.
- Jay Fuller - Barry Pepper: Az Egyesült Államok lovasságának egyik tisztje.
- Red Harrington - Helena Bonham Carter: Colby városának féllábú madámja.
- Dan Reid - James Badge Dale: A hős bátyja, a törvény rendíthetetlen őre.
Látvány és Zene
A film döbbenetes képi világgal bír, hiszen a készítők nem stúdióban, hanem eredeti környezetben forgattak. Az operatőr és a vágók munkája dicséretet érdemel, a képi világ gyönyörű, a sivatagi jelenetek és a vonatos akciójelenetek epikusak. Hans Zimmer zeneszerző munkája felemásra sikeredett, de a Finale című tétel, Gioachino Rossini Tell Vilmos nyitányának áthangszerelt változata, óriási tisztelgés a tévésorozat előtt.
A magányos lovas (The Lone Ranger) Magyar szinkronos előzetes
A történet és a karakterek
A Magányos Lovas karakterét és világát George W. Trendle és Fran Striker alkották meg és először rádiójáték formájában debütált 1933-ban. A karakter azonnal óriási népszerűségre tett szert és közel 3000 epizódot élt meg. A film minimális változtatásokkal használja fel ezt az eredettörténetet. Itt John alapvetően nem Ranger, hanem jogászember, egy rajtaütés során mentik meg Tontóval egymást kölcsönösen, az indián pedig gyakorlatilag a halálból hozza vissza a Lovast, némi természetfeletti misztikum segítségével.
A történet nagyívű, megspékelve kalandokkal, misztikummal, drámával és rengeteg humorral, különösen a betegebbik fajtából. Az alkotók élesen váltogatják a legbetegebb poénokat és a legdrámaibb jeleneteket. A Lovas és Tonto párosa remekül működik, bár bizonyos jelenetekben egyik vagy másik képes túllőni a célon, de végeredményben kiválóan működik a kettősük. A két negatív figura, Cavendish és Cole is nagyszerűek, eltérő személyiségtípussal és külsővel rendelkeznek, így jól kiegészítik egymást.
Rendezés és fogadtatás
Gore Verbinski rendező a reklámfilmek és a videoklipek világából érkezett, és a Karib-tenger Kalózai filmekkel új életet lehelt a nagyszabású kalózos filmek műfajába. A Magányos Lovas azonban 2013 egyik legnagyobb anyagi és kritikai bukása volt. A film megítélése nagyban függ attól, hogyan állunk hozzá. Ha utálni akarjuk, fogjuk is, hisz a jelenetek többsége hemzseg az apró, vagy hatalmas logikai hibáktól, bakiktól, a történetszálak néha kuszák, máskor túl egyszerűek, és egy-két szcénában óriási baromságokat is láthatunk (kannibál nyulak pl.).
Tonto és a Lovas párosa ugyanis nem csak szimpatikus, de poénos kettős is, Depp és Hammer között működik az a bizonyos kémia, amellyel gyakorlatilag el tudják vinni a hátukon a tetemes játékidő nagy részét, pláne ha egy izgalmas lovas üldözés, vonatrablás vagy csatajelenet is zajlik körülöttük. Valószínűleg jövőre már emlékünk sem lesz A magányos lovasról, viszont abban a két és félórában, amit előtte töltünk, nagyrészt szórakozni fogunk. Tipikus popcornmozi, amely hangos, látványos, többnyire pörgős és szerethető, de a stáblista lepörgése után már egy kockájára sem tudunk emlékezni.