Lendkerék Összetett Szavak Listája: József Attila Költészetének Anyagcsere Poétikája
Bónus Tibor pár napja megjelent tanulmánykötete a hagyaték kérdései felől közelít József Attila költészetéhez. Vizsgálódása különösen érdekes a költő szemszögéből, azon versek esetében, amelyek a halál, a meghalás, az utóélet, a mű és a nyomhagyás, a gyász (önreprezentáló) tematikája köré szerveződnek. Az önfelszámoló mozgásában a saját felfüggesztéseit is produkáló biológiai és nyelvi metabolizmus működésére, e költői korpuszt keresztül-kasul átjáró poétikai szerepére álljon itt néhány demonstratív példa, különösebb kommentár nélkül.
Az anyagcsere keretező fetisizálása tűnik fel az Óda agyonidézett soraiban: „Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain.” Ürülék és ékszer a Két keservesben megfigyelthez némileg hasonló érintkezése ismerős lehet a Klárisok emlékezetes első szakaszából: „Klárisok a nyakadon, / békafejek a tavon. / Báránygané, / bárányganéj a havon.”, emészthető és emészthetetlen, tovatűnés és - ezt csak ideiglenesen feltartóztató - megmerevülés (élet és halál) ellentétességükben is összetartozó pólusai figyelhetők meg például a Medáliák második darabjában, amely képiségében is rokonságot mutat a Két keservessel:
„Porszem mászik gyenge harmaton, / lukas nadrágom kézzel takarom, / a kis kanász ríva öleli át / kővé varázsolt tarka malacát - // zöld füst az ég és lassan elpirul, / csöngess, a csöngés tompa tóra hull, / jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ - -” (2. Porszem); ennek egy korábbi variánsa: „harapj az égbe nyers húshajnalon / lyukas nadrágom kézzel takarom / a varázsló ríva öleli át / megkövitett tarka malacát, -” (Medáliák I.)
A Medáliák ötödik verse az enyészetet, a szerves önfelemésztő körforgását, a földből keletkező és benne felszámolódó élet biológiai metabolizmusát tükrös fölcserélhetőségre hozza a csillagzatokat tartalmazó - és az élőtől ennek bőreként elválaszthatatlan - egek „örök” idejével. „Disznó, de akin jáspis a csülök, / fábul faragott istenen ülök, / hejh, bársony gyász, a tejen tünj elő! / meghalok s mázsás szakállam kinő // s ha megrándul még bőröm, az egek, / hátamról minden hasamra pereg; / hemzsegnek majd az apró zsírosok, / a csillagok, kis fehér kukacok - -” (5. Disznó) (Minden kiemelés: B. Fagyon veszek, vagy éhen.
Ezek a mozzanatok nem veszítik ugyan el önéletrajzi referenciájukat, ennek (a fagyhalál és az éhenhalás mindennapos fenyegetésének, az ettől szenvedő s ezt túlélő életnek a) relevanciáját, ez utóbbi mégis önmagán - és a részvét lélektanára hagyatkozó olvasásmódokon - túlmutató összefüggésbe kerül, mikor egy mediália önportréjában a költészeti inskripció önértelmezésének lesz a poétikai alkalma. „Fagyon veszek vagy éhen. Igy a sorsom” - a darabot nyitó első, zeugmatikus mondat az éhen veszni idiómáját terjeszti ki a fagy képzetére is, grammatikailag-szintaktikailag hibás, de legalábbis szokatlan fordulatot kreálva: fagyon veszek, melynek igéje felidézheti a hidegre vagy a fagyhalál fenyegetésére használt korrekt formulát: megvesz(i) az Isten hidege.
Alkatrészek és szerszámok: Keeway Hurricane lendkerék csavar
Mintha a versben beszélő, aki így írja le magát: „Már rálépett a lábomra a tél”, minél rövidebben, kevesebb energiát égetve igyekeznék kifejezni magát, ami egyébiránt egybeesik a „kevéssel sokat mondani” poétikai alapelvével, s akár a Téli éjszaka első mondatát, fegyelmező felszólítását, ennek érvényét is eszünkbe juttathatja: „Légy fegyelmezett!”; s mintha a fagyon formulája mintegy odafagyott volna itt önmagához, berekesztve vagy akadályozva a nyelv, a vers jelentéstani metabolizmusát, ami másfelől egyfajta anyagszerű sűrítés és a metabolizmus fölfokozásának irányába hat. „Már rálépett a lábomra a tél” - ez a sor a megfagyás és a kimerevülés eseményét és a tél meghatározta verslábakat, ezek kívülről érkező kényszerét egyaránt jelentheti, mely utóbbit a bél felelő ríme is kiemel, éhezés és megfagyás (allegorikus) halálnemeit a nyelvi hangzással erősítve.
„Bordáimat kiálló lécként hordom / és kócmadzagként lóg bennem a bél.” - e második sorpár a lesoványodást a múmia vagy talán inkább a csontváz képzetére hagyatkozva egy összeeszkábált, vázszerű létező vagy bábu előállásaként jelenetezi, a testiséget képező hús és a béltartalom éhezés következtében történt elveszítését, illetve hiányát az absztrakció (ha tetszik, a nyelviesülés) mintájára fogva fel, ahol a bordák (léckerítésre emlékeztető) sora, hasonlóan, mint a kócmadzaggá keskenyülő bél (ami nem egyszerűen a madzag képzetét, de a kötél vagy a madzag fonása során visszamaradó kender vagy más anyag maradékát rejti, ez a kócmadzag ugyanis; ennek értelmében a hasonlító kimondatlanul ugyanannak a folyamatnak az egészét tartalmazza, melynek őt a szöveg látszólag csupán egyetlen mozzanatára vonatkoztatja), a verssorok elrendeződésére és szöveggé szövöttségükre irányítja a figyelmet. (Az előző fejezetben az Egy költőre szövegében a száraz kenyér hordozott hasonló absztrakciót.)
Az anyagcserét visszatartó nem-evés vagy az éhen-veszés tehát - akár a Két keservesben - a költészeti korpusz művét, ennek az élő testből előálló negatív lenyomatát - sajátos coupure-jét - eredményezi, amit a megfagyás kimerevítő, a biológiai körforgást fölfüggesztő eseménye, ennek önreprezentáló szerepe is nyomatékosít. Az élőből halottba forduló test biológiai transzformációja, sőt transzfigurációja (mely a vers szavai szerint nem befejezett esemény, hanem egy elkezdődött folyamat kimenetelének előre vetítése - a beszélő élő halott) poétikai eljárásként az önmagával bábozás képzetét is előhívhatja, amit a versben egy további mozzanat is megerősíthet.
„Fagyon veszek vagy éhen. Igy a sorsom.” A veszek ige, amelynek mentén a szintaxis elcsúszik, illetve melyet a megvesz(i) az Isten hidege formula magában foglal, az „elveszek”, „meghalok” értelmével a „vesztés”, „veszítés”, „veszteség” jelentést aktiválják, melyek vesz, megveszi alakja (a vész ige származékai) egybeesik a „vásárol”, „megvásárol” értelmű vesz, megvesz(i) szavakkal (amelyek pedig a visz igéből származtak le a szótár szerint),[2] amelyek a teljes eltűnés és veszteség helyett cserét rejtenek (és ez a konzervált holttest és a belőle eltűnő élő helyettesítő relációjában is igaz).
Az elveszésben a vétel, a „valamit valamiért” ökonómiája annyit jelenthet itt: a halálomat jelenetező költemény helyettem áll, a veszteség egyúttal nyereség. Mielőtt visszatérnénk a Két keserves kommentárjához, érdemes az evés és az emésztés illetve az emészthetetlen mozzanatainak a pszichoanalízishez s a lelki háztartáshoz kapcsolódó önértelmező megnyilvánulásait érinteni, ha csak futólag is, a József Attila-életműben, ahonnan az evésnek a kommunió vagy az úrvacsora szimbolikus szerepét kiaknázó darabjaként kommentáltuk korábban a második, Illyéshez írott Egy költőre című verset, így erre itt most több példát - idő és tér hiányában - nem hozunk.
Részletes útmutató a Robi 55 lendkerék eltávolításához
Fontos mindazonáltal, hogy ennek az újszövetségi eseménynek az összefüggései végső soron bármikor és bárhol aktiválódhatnak a József Attila-lírában, ami a Szentírásra tett számtalan allúzió fényében aligha nevezhető kockázatos kijelentésnek. A lélektani kontextusba helyezett evésre a Számvetés című, 1933 második felére datált költemény lehet az egyik példa, amely a szövegváltozatok filológiáját illetően is fölöttébb érdekes, számos áthúzatlanul maradt fogalmazvány-variánssal, melyek szignifikáns és hosszas elemzésre számot tartó eltéréseket kínálnak fel (értelemszerűen ettől is el kell tekintenünk).[3] Az első szakasz előbb a megjelent, majd egy kéziratban maradt változatban:
„Ettem-ittam fekete, undok / mocskot és csípős trágyalevet; / ember vakmerőbb nem lehet. / Ám eddig sohasem voltam boldog.”; „Egy életem. - igazat mondok, / mint ki büdöset ereget. / Ettem-ittam fekete, undok / mocskot és csípős trágyalevet.” Az emészthetetlen anyag és bekebelezése nem marad az étkezés vagy az étek silányságának hiperbolája, hanem morális-figuratív dimenziót ölt: az így értett életesemények lelki feldolgozásának és egyúttal irodalmi szublimálásának folyamatát, ami, szintén figuratívan, a földművelés metabolizmusának közbejöttével, az ehetetlen matéria termékenybe fordítását feltételezi - a trágya(lé) már önmagában tartalmazza e kettős funkciót.
Az idézett variáns első sorpárja („Egy életem. - igazat mondok, / mint ki büdöset ereget.”) mintha a költői és az életrajzi igazság teljes megfeleltetése jegyében vonná kérdőre a poétikai szublimáció érvényét (mely persze, a produkció felől nézve, a megjelent szakasz szerint sem boldogító), ami a végleges szövegből elhagyott megoldásként, azaz az így nyert negativitással mintha az alkotófolyamat (a genezis) elvét is példázná, amely itt is - mint az Óh boldog az… és változatai esetében - a felismerhető önéletrajzi utalásoktól távolodásként látszik leírhatónak: „A menhelyen a malacoknak / jobb eledelük volt, mint nekem”, hangzik az egyik változatban.
Ez azonban korlátozott magyarázat a variánsok kimaradására, köztük ugyanis a metabolizmus nagyon összetett képei is megtalálhatók, mint például ez: „Komor ég alatt üldögélek / mint hajléktalan a híd alatt / Az immateriális lelket a konvencionális könny(ezés) helyett az izzadás testi kicsapódásával és így a testmozgás fiziológiájával (a munkát a gyászmunkával) összekapcsoló második sor a láthatatlan időnek a likvidet és a szilárdat, illetve a látszatot és a megfoghatatlan folyamatszerűt egymásra vetítő képére következik, amely a vasszínű habokban a szappanosvíz (a szennylé) kettős (egymással persze akár fel is cserélhető) szerepét villantja meg: az ihatatlanként ivottat és a mosás vagy a takarítás utánit. Vagy a mosakodás utánit, ami az izzadtság szennyeződését és a szappanosvizet egyfajta körforgásba rendezi, amely körnek az anyagszerűből a morális-szellemibe is átfordítható jelentését a folytatás emeli ki: Lendkerék lehúzó vásárlási útmutató KTM „Mindentől fölmentem magamat / mert minden elhagy s csak egyszer élek.” - az önfelmentés cirkulusát a metabolizmusé magyarázza, amely ezen a szöveghelyen is megidézi Krisztus kereszthalálának pillanatát: „minden elhagy” - ez a megváltás és a mennybemenetel előtti pillanat, amelyet a József Attila-vers a morálisan (jelentés)telített és egyben kiüresített - azaz e kettős mozgás materiális közegeként láttatott - biológiai metabolizmus evilági körébe, s ennek irreverzibilitásába utal vissza: „s csak egyszer élek”,[5] ami Pilinszky Apokrifjének nyitányában tér majd vissza emlékezetesen: „És elhagyatnak akkor mindenek…” A „minden elhagy” egyrészt az önmagamat elhagyom mozzanatát is tartalmazza, másrészt - ettől nem egészen függetlenül - az önmagukat a testi anyagcsere produktumaiként, tehát engem elhagyó szekrétumokként értő költői művek is elhagynak, a hagyatékom, amely ennek értelmében én vagyok (hisz önmagam is elhagy) és nem én vagyok, nem vagyok én, a testem elmúló, felszáradó, lemosható váladéka csupán: „< Vasszínű habokban halad / az idő s nyirkot sír a lélek”. A nyirok vagy nyirkos ugyanakkor nemcsak a testből származó nedvesség lehet, melyhez a lélek és a sírás mozzanatai orientálják a jelentésképzést, de a levegőből ki- vagy lecsapódó pára, mely a dolgok felületén képez vékony réteget, és amelynek - a nyelvet (ön)reprezentáló működéséhez - a külsőből (tehát nem a test belsejéből) eredő volta éppúgy fontos, mint a transzparens-légiesből előálló anyagszerű nehézkedése, továbbá, itt is, az inkonzisztenciája és a múlékonysága.[6] E sorok megelőlegezik ezt a feltehetően későbbi, sokkal ismertebb kétsoros töredéket: „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, / vagyok, mint a hideg, világos és nehéz.”(Nincs közöm senkihez…). A versre magára visszahajló szavakként éppúgy olvashatók ezek, mint a versben beszélőre referálókként, miközben e kettősség azt példázza, hogy a két vonatkoz(tat)ás aligha választható el élesen, éppen amiatt, mert a versben beszélő lényegében csak az önmagát anyagszerűségében reprezentáló szöveg funkciója, amely utóbbi viszont eredendően elszakadt beszélői eredetétől. A részvét vagy esztétikai identifikáció elhárítása erre is emlékeztet: „Nincs közöm senkihez”, s egyben arra, a beszélő (életrajzi) alak sorok mögé vetítése (szenvedéstörténete kivetítése) csakis eltéveszteni tudja a költemény olvasását (még ha eközben nem is hárítható el egykönnyen). A Könnyü, fehér ruhában című kései, 1937 júliusára, a Majd… és változatai közvetlen közelébe datált, Ignotus Pálnak ajánlott költemény - a pszichoanalízishez visszakötő második példaként - a rágás és a köpés műveletét helyezi önértelmező funkcióba,[7] így: „Mindent, mi nem ennivaló, / megrágtam és kiköptem. / Magamtól tudom, mi a jó / s hogy egyremegy, szappangolyó, / vagy égbolt van fölöttem.” Az emészthetetlen anyag megrágása és kiköpése egyszerre tartja meg s veszíti el betű szerinti jelentését, amennyiben a megértés és lelki feldolgozás irányába mutatnak, a világ tapasztalati dimenziójával együtt a rágás analógiájára az anyagcsere (illetve a neki való ellenállás) helyettesíthetetlenségét hangsúlyozva (a „senki sem ehet illetve rághat és ízlelhet, majd köphet énhelyettem”-et: „Magamtól tudom, mi a jó” - szüllepszisz, amely az automatikusságot, a magától értetődőt és a megismerés saját magamra utaltságát jelenti), ami az önreprezentáció értelmében a költői beszédre vagy a műre helyeződik át, mint a rágás helyére, közegére illetve mint a megrágott és visszaköpött anyagra. Ennek helyettesíthetetlensége ugyanakkor a nyelv metabolizmusának helyettesítő-önfelszámoló működését feltételezi, az idézhető, az absztrakt, az idea általános közegét, ahol az anyagszerű átalakítást és a megértés szellemi műveletét egyaránt referáló rágás és köpés csakis eltörölve (ha tetszik, felemésztve) őrizheti és kizárólag a nyomát a szingulárisnak. Ahogy Derrida fogalmaz, és ez, rövidesen visszatérünk hozzá, a Két keserves című költeményre is érvényes: „Sohasem eszünk teljesen egyedül”.[8] Nem létezik tehát a saját anyagcsere a nyelvben, amely ördögként eszik énhelyettem, amennyiben a nyelv gépszerűen, mindenki helyett eszik és emészt (fel mindenkit), voltaképp a tudat létmódjaként - a szubjektum és az objektum közötti Aufhebung gyanánt - kebelezve be és emésztve fel és meg, azaz idealizálva - s alakítva ezzel megismerhetővé - a külső világot, miképp azt Hegel kifejti, az evés metaforáját erre a megismerés számára hozzáférhetetlen, mert őt magát kondicionáló eredetre is kiterjesztve.[9] A nyelvére, amelynek - immár nem általánosan, de úgy tekintve, mint különböző, egymással felcserélhetetlen nyelveket - a kísérteties médiumában a halottak is esznek, az élőkkel és az élők helyett, mi több, az élőket,[10] egyaránt és együtt a nevükkel túlélők és az örökre elfeledettek. Amiből nem következik, hogy ... Az alábbiakban egy táblázatot láthatunk, amely József Attila néhány versének címét és keletkezési évét tartalmazza: A cikkben említett fogalmak vizuális megjelenítésére egy infografika lenne a legalkalmasabb. Például egy ábra, amely bemutatja az anyagcsere folyamatát a költészetben, vagy egy idővonal, amely József Attila életének fontosabb állomásait és a hozzájuk kapcsolódó verseket ábrázolja. József Attila szobra Balatonszárszón
Vers címe Keletkezési év A szolnoki hídon 1920 Homály borult az erdőre … 1921 Összetört szívem … 1921 A szív s a szem 1921 Hozzá! 1921 Amióta … 1921 Csókolj, csókolj … 1921 A halálról 1921 József Attila - Irodalom érettségi
