Gellért Ádám: A Nemzetközi Büntetőjogtól a Magyar Történelmi Igazságtételig
Gellért Ádám, a 29 éves nemzetközi büntetőjogi szakértő magánemberként foglalkozik Biszku Béla és Csatáry László ügyével is. Pályája kezdetétől a jog és a történelem metszéspontjában áll. Talán kicsit furán hangzik, de nyomokban 13 éves korom óta történész akartam lenni. Komolyabban azonban 21-22 éves koromban kezdett el érdekelni a nemzetközi büntetőjog. A jogot és a történelmet így tudtam a legjobban vegyíteni.
Nemzetközi Tapasztalatok és Hazai Elkötelezettség
Külföldi tanulmányaim során a ruandai népirtásról, a Szaddám Huszein elleni eljárásról és a nürnbergi perekről írtam. A hágai nemzetközi büntetőtörvényszéken pedig a balkáni, kongói és libanoni ügyeken dolgoztam.
Gellért Ádám hangsúlyozza, hogy szerinte a Képíró-pernek el sem lett volna szabad indulnia, és nem az ítélet számít, hanem az, hogy a magyar állam megüzenje, a súlyos bűncselekmények elkövetői soha nem érezhetik biztonságban magukat. Az ilyen típusú hazai eseteket azért tartja szívügyemnek, mert azt látja, hogy nagyon kevés információ kerül ki a feljelentőktől és az ügyészségtől is, pedig a nagyközönségnek szüksége van arra, hogy tényeken és dokumentumokon alapuló, hiteles tájékoztatást kapjon.
Az Igazságszolgáltatás Rendszerszintű Kihívásai Magyarországon
Gellért Ádám szerint ennek az egyik oka, hogy nem létezik az ügyészségen belül olyan speciális szerv, amely háborús bűnökkel foglalkozna. Nem másoltuk le a külföldi, köztük a környező országok intézményesített megoldásait, értem ez alatt a különböző „nemzeti emlékezet intézeteket” például. A Biszku-ügy során láttam, hogy az 56-os sortűzperek sincsenek jogi szempontból feldolgozva, és mind a mai napig hiányzik egy modern magyar holokausztmonográfia. Nálunk egyre csak dőlnek ki a csontvázak a szekrényből, és még koránt sincs vége, jó pár eset kerülhet még napvilágra.
„Én például magánemberként végzem a kutatásokat ezekben az ügyekben, nulla forintból, pedig ennek egyszerűen nem így kéne működnie.” - mondja Gellért. Főállású szakértőknek kellene vele foglalkozniuk, az ügyészségnek pedig a társadalom részére hozzáférhetővé tenni a kapcsolódó dokumentumokat. Ha bűncselekmény gyanúja merül fel, akkor pedig eljárni, nem pedig várni, amíg nemzetközi nyomás kényszeríti ki ezeket.
Arra a felvetésre, hogy Magyarországon éles politikai törésvonalak mentén egyensúlyoz, amikor kommunista és náci bűnösöket is a bíróság elé citál, Gellért Ádám egyértelműen válaszol: „A politikának semmi keresnivalója az ilyen ügyekben.” Hozzáteszi, hogy az, hogy a Csatáry- vagy a Biszku-üggyel foglalkozom, beleillik abba a szép hosszú sorba, amelyeket korábban tanulmányoztam: a ruandai népirtástól az 1992-1995-ös boszniai borzalmakon át a hazai 56-os sortűzperekig. Ha meg akarjuk érteni az elmúlt 70 év magyar történelmét, akkor kikerülhetetlen, hogy foglalkozzunk az egymásra rakódott traumákkal. Az állandó méricskélés, a másik fájdalmának, veszteségének relativizálása, az állandó egymásra mutogatás rendkívül káros, és csak felszakítja a múlt sebeit. Ezek mind olyan rendkívüli, az állam teljes apparátusát felhasználó bűncselekmény-sorozatok voltak, amelyek jellegüknél fogva nem évülnek el.
A Csatáry-ügy: Nemzetközi Nyomás és Késlekedés
Az ügyészség működését vizsgálva Gellért Ádám rámutat, hogy 1996-1997-ben Csatáry ügyéből óriási balhé kerekedett a kanadai sajtóban, kizártnak tartom, hogy az ottawai nagykövetség, s rajta keresztül a magyar külügy erről ne értesült volna, de nem kell messze menni, még az MTI is beszámolt az ügyről. Ezért is tartom minimum elégtelennek a BM azon védekezését, hogy „nem kaptak kanadai sajtófigyelőt”. A kanadai hatóságok 1997 júliusában tervezték, hogy Magyarországon is - hasonlóan a Finta-ügyhöz - tanúkihallgatásokat tartsanak. Ez pedig felveti azt, hogy az ügyészség hivatalból is tudomással rendelkezett arról, hogy mivel vádolták Csatáryt.
Tapasztalatok Tóth Ádám Autószerelővel
Csatáry még mindig tagadja, hogy egy közönséges rendőrfogalmazónál több lett volna. A védelem legújabb érve pedig az, hogy összetéveszthették a német katonákkal a túlélők. Ezt a szükséges információk híján megint egy gyanúsítotti kihallgatás utáni védői mondatból szűrte le a sajtó. Nem tudjuk azt sem, hogy milyen tanúvallomásokat tártak Csatáry elé. A gettóban - amelyet külön kell kezelni a téglagyári gyűjtőtábortól - egyébként járhattak német tisztek, ez nem is olyan furcsa, hiszen Kassán volt a német biztonsági szolgálat parancsnoksága (Einsatzkommando der Sicherheitspolizei und des SD). Egy biztos, a számos tanúvallomás közül egyik sem állítja, hogy a téglagyárban lettek volna németek. Csatáryra viszont a legtöbb tanú kegyetlen emberként emlékezett. Pontosan leírják, hogy oldalkocsis motorbiciklivel járt a gettó és a téglagyár területe között, szépen kisuvickolt fekete csizmában és ostorral az övében, amit nagyon gyakran használt is. Nem voltunk ott 1944-ben, nem tudjuk százszázalékos biztonsággal megmondani, hogy ez vagy az történt. A Képíró-üggyel szemben, ami nagyrészt egyetlen tanú vallomásán alapult, itt rengeteg terhelő adat áll már most rendelkezésre, és még számos dokumentum előkerülhet. Az iratok egyébként bárki számára hozzáférhetők a magyar és szlovák levéltárakban, az ügyészség is felkért egy történész szakértőt.
Nagyon érdekes egyébként végigkövetni, hogy az ügyészség mindig pár nappal a „botrányok” után tett látványos lépéseket az ügyben. Zuroff első sajtótájékoztatója után, melyen bejelentette a feljelentés tényét, kiadtak egy közleményt, amelyben közölték, hogy nem gyanúsítanak meg senkit, még nyomoznak. Ahogy a The Sun cikke megjelent, szinte azonnal meggyanúsították és kihallgatták Csatáryt. Senki nem tudja, mi történt volna, ha nem születik meg ez a riport. Erős a gyanúm, hogy újra meghosszabbították volna a nyomozást, ki tudja, meddig. Bármit is állítson az ügyészség, a látszat az, hogy csak a nemzetközi nyomásra lépett. A szlovák akták beszerzése 3 és fél hónapig, a kb. 70 oldalas akta lefordítása 2 hónapig tartott az ügyészségnek. Mindenesetre figyelembe kell venni, hogy rendkívül nehéz az ügyészség dolga.
Csatáryt végül két ügyben gyanúsították meg. Egyrészt, hogy nem engedte szellőzőnyílások vágását a deportáló vagonokra, ezzel embereket tulajdonképpen kínhalálra ítélve (a nyílásokat végül a tiltás ellenére is kivágták, Csatáry jelentette is az ügyet), másrészt pedig a fogvatartottak kínzásával. Gellért Ádám szerint mindkét cselekmény kimerítheti az emberek megkínzásának a Btk. 165. §-a szerinti bűncselekményt. A nemzetközi nyomás annyi volt, hogy egy The Sun című brit botránylap lehozott pár fotót Csatáryról. Valóban, bármit is gondoljunk a Zuroff által követett eljárásról, az ő vélt célja az lehetett, hogy világbotrányt robbantson ki: itt egy 97 éves háborús bűnös, akinek az ügyében kilenc hónapon keresztül „semmi” sem történt. Sikerült.
Biszku- és Mátsik-ügyek: Az Elmaradt Elszámoltatás
Gellért Ádám a Biszku- és Mátsik-ügyek kapcsán is rávilágít a hazai igazságszolgáltatás nehézségeire. Szögezzük le: mindeddig csak gyanúokok vannak, s a hivatalos eljárásban mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. A nap mint nap felszínre kerülő dokumentumok alapján pedig mindenki maga eldöntheti, hogy mit gondol. Nagyon fontos azonban, hogy az információk elérjék a közvéleményt, ezért is tartottuk a Holokauszt Emlékközpontban azt a nemzetközi sajtótájékoztatót, ahol részletesen bemutattam a kassai gettózás és deportálások körülményeit. Az áldozatok, a tanúk legnagyobb része már nem él. Ilyen ügyekben teljesen érthető, hogy a gyanúsítottak mindent tagadnak. Nem is várom el sem Biszku Bélától, sem Csatáry Lászlótól, hogy beismerjenek bármit, a bizonyítás a vádhatóság dolga.
Autószerelő Cseh Ádám tapasztalatai
Elképesztő ugyanakkor, hogy a kilencvenes évek elején hasonló bűnök elkövetői Magyarországon éltek és virultak. A legtöbbjük azóta békében, nyugalomban meghalt, semmivel nem kellett elszámolniuk, még a vagyonukkal, nyugdíjukkal sem, senki nem zargatta őket.
A Biszku-ügy Kudarca
A teljes magyar igazságszolgáltatás kudarca a Biszku-ügy Gellért Ádám nemzetközi jogász szerint. A Mandinernek nyilatkozó Gellért Ádám közelről kísérte és tanulmányozta a pert, amit a másodfokú bíróság döntése alapján újra le kell folytatni. A jogász elmondta: „Nem az volt a célom, hogy rá tudjuk ragasztani: bűnös. Mindig azért küzdöttem, hogy a magyar állam végre valahára kompetens, szakszerű vizsgálatot folytasson le.” A nemzetközi jogász úgy látja: intézményeink papíron ugyan vannak, de azok messze nem működnek megfelelően. Úton-útfélen azt hallja, hogy sokaknak túl kényes a Biszku-ügy, s az elmúlt öt év tapasztalatai alapján nincsenek már illúziói. „Minek nevezhetjük az ügyet? A bíróság kudarca? Az ügyészség kudarca? A teljes igazságszolgáltatás kudarca? Utóbbi. Sőt, ez nem pusztán jogi kérdés. Mindez rávilágít arra, hogy intézményeink papíron ugyan vannak, de azok messze nem működnek megfelelően. Politikai és társadalmi akarat, jól és szakszerűen működő intézmények nélkül nem megy. Igazából senki sem vállalta fel ezt az ügyet. Első látásra sokan úgy gondolták, hogy a bíróság másodfokon egyszerűen nem akar dönteni, lerázza magáról a felelősséget. Ezek szerint ez viszont nem igaz. Ott voltam ugyan a tárgyaláson, végighallgattam az indokolást, elolvastam az ítélőtábla sajtóközleményét, de az írásba foglalt végzést még nem.
Az egyik vádpont az volt, 1957 március 9-én a székesfehérvári karhatalom tagjai három embert előállítottak és a helyi rendőrőrsön brutálisan összevertek, megkínoztak. Vizsgálat indul, felelősként két személyt jelöltek meg: a karhatalmi egység parancsnokát és a helyi rendőrőrs vezetőjét. Az egyiket eltávolították, míg a másikat áthelyezték. A Biszkunak küldött jelentésben azt kérik tőle: „Figyelemmel a megtett intézkedésekre javasoljuk a további vizsgálat megszüntetését”. Az iraton kézzel írva az áll: „Miniszter elvtárs már látta. További eljárást nem igényel. Irattárba”. Nem Biszku írta oda, hanem valószínűleg az egyik munkatársa. Az elsőfokú ítélet meg sem próbálta tisztázni, hogy ki írhatta ezt oda. Ez azért lényeges, mert az egész bűnpártolás alapja ez az egy mondat volt. Legalább bizonyítást kellett volna lefolytatni. Ne értse félre, nagyon úgy tűnik, hogy Biszku belügyminiszter nem tett semmi továbbit, de ezt bizonyítani kell. Arra a kérdésre, hogy van-e lehetősége, hogy az új eljárásban részt vegyen, mondjuk odategye az ügyészek asztalára, amit már amúgy is kitúrt a levéltárból, Gellért Ádám így válaszolt: „Ezt mindenképp meg fogom tenni, el fogom küldeni a bíróságnak az iratokat. De valljuk be, ez azért mégis nonszensz. Rengeteg időt öltem már így is bele ebbe a témába. Az ügyszeretet vitt előre. Most különben lehetőség lenne arra, hogy mindenki előkotorja az otthon őrzött, levéltárban levő iratokat és előálljon velük. Nincsenek persze illúzióim. Az elmúlt öt év és a többi ügy, a Csatáry-, a Képíró-, és a Mátsik-ügy megtanított arra, hogy ne nagyon számítsak »külső« segítségre.”
Csatáry, Biszku, Mátsik - A Nyomozati Szakasz Mámora
Mi a különbség Csatáry, Biszku és Mátsik ügye között? Gellért Ádám pontosít: Csatáry sem áll bíróság előtt. Mint ahogy a Biszku-ügyben is, itt is még csak a nyomozati szakban vagyunk. A Mátsik-ügyben pedig csak most tették meg a feljelentést. Biszku Béla ellen lassan fél éve zajlik nyomozás a Jobbik feljelentése nyomán. A sajtóhírek szerint az ügyészség a történész szakértő szakvéleményét várja. „Ez nem sok.” - értékeli Gellért. Érdekes, hogy Biszku Béla ügyében nincs ekkora felhajtás. Pedig Biszku Béláról tudjuk, hol lakik, hova jár vásárolni, és mégis tökéletes homályban folyik a nyomozás.
„Nincs „magyar Zuroffunk”, nincs a Simon Wiesenthal Központhoz hasonló magyar szervezet, nálunk politikusok tesznek feljelentést. Ez teljes nonszensz.” - állítja. A sortűzperekben is a Deport ’56 szervezet vitte az ügyeket. Szerdahelyi Szabolcs és Róth Miklós nevét mindenképp kiemelném: ők könyveket adtak ki, beadványokat írtak, tanúkat hallgattak meg, feljelentést tettek. Az elkövetők életkoránál fogva ezekben az ügyekben rendkívül fontos lenne a gyors és összehangolt ügymenet, senki nem lesz már fiatalabb.
A Mátsik-ügy is érdekesen indult, pedig tudjuk, hogy ez az eddig legalaposabban feldolgozott ’56 utáni ügy. Mansfeld László, a 18 évesen kivégzett 56-os Mansfeld Péter öccse ment el a levéltárba, és kért ki iratokat. Az egyik aktán megtalálták Biszku Béla aláírását, ezzel cáfolva a volt belügyminiszter azon állítását, hogy hivatalosan semmit sem tudott a Mansfeld elleni eljárásról. Gellért Ádám véleménye szerint elsősorban azért fontos az ilyen ügyek felgöngyölítése, mert így a magyar állam tettekkel is demonstrálhatja, hogy az ilyen súlyos bűncselekmények nem maradhatnak büntetlenül és feltáratlanul.
A Holokausztkutatás Helyzete és Kihívásai Magyarországon
Gellért Ádám a történészek, az ügyészség és a sajtó felelősségét hangsúlyozza, és szerinte a holokauszttagadás Magyarországon lassan professzionálisabb online szakirodalommal rendelkezik, mint a holokauszttörténet-írás.
Pódiumbeszélgetés a Holokauszt Emlékközpontban
A Holokauszt Emlékközpont „A holokausztkutatás új útjai, problémái” címmel rendezett pódiumbeszélgetést, melyet Dr. Kovács Tamás történész, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója moderált. A beszélgetés három résztvevője Gellért Ádám, történész PhD-hallgató (University of Bristol), a Clio Intézet társ-ügyvezetője, Dr. Ungváry Krisztián, történész (1956-os Intézet, OSZK) és Szalay-Bobrovniczky Vince, történész, civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár voltak. A Páva utcai épület kis előadóterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel.
Gellért Ádám azonban rögvest egy igen éles megállapítással kezdett, közölte, ma hazánkban nincs szervezett, intézményes holokausztkutatás, külföldön pedig alig tud valaki bármit is a II. világháború magyar vonatkozásairól. Szalay-Bobrovniczky Vince szerint igenis van ebben az országban néhány történész, aki a témával foglalkozik, példaképpen Kádár Gábort és Vági Zoltán említette. Úgy vélte, vannak nemzeti traumáink, amelyekkel egyszerűen képtelenek vagyunk szembesülni. Ezért aztán érthető, hogy a bal- és a „jobboldal között „hitviták” parázslanak. Véleménye szerint még mindig nem tudunk például mit kezdeni Horthy szerepével. Szerinte itthon és külföldön is egyaránt komoly a tudatlanság, kinek is köszönhető a zsidóság deportálása. Sokan Szálasit emlegetik, mondta, de alig beszél valaki Sztójay Döméről. Gellért Ádám, tovább árnyalva álláspontját, azt mondta, a Szálasi-korszakról az utolsó komoly kötet a 60-as években jelent meg, azóta semmi. Ráadásul, tette hozzá, az édeskevés, ha valaki egyetemen tanít és csupán mellette kutat. Ungváry Krisztián Sztójayra reagálva mondta, csupán egy bábfiguráról beszélünk. Határozott véleménye szerint a történtek kulcsfigurája igenis Horthy Miklós, ő a deportálások főfelelőse. Ungváry közölte, a jelenlegi hivatalos állásponttal szemben nem állja meg a helyét az a megállapítás, hogy 1944-ben megszűnt a magyar állam szuverenitása. Szalay-Bobrovniczky helyettes államtitkár azonnal reagált, úgy vélte, márpedig a magyar állami szuverenitás elveszett a megszálláskor, ám a magyar felelősség vitathatatlan, tette hozzá.
A Kutatások Hiánya és Finanszírozása
„Pénz van, szakember nincs” - fogalmazott rendkívül sommásan Gellért Ádám. Úgy látja, semmiféle munka nem jelent meg sem a zsidótörvényekről, sem a munkaszolgálatról. Szerinte iratanyag lenne bőven, olyannyira, hogy egy-egy kutatócsportnak 3-4 évébe is beletelne a feldolgozás. Ungváry Krisztián, Gellért Ádámhoz csatlakozva mondta, valóban feldolgozatlan a munkaszolgálat ügye, de hozzátette, iratok alig maradtak fenn. Szalay-Bobrovniczky Vince leszögezte, 1944. március 19-én megkezdődött a német megszállás, tehát egyértelmű, hogy Magyarország szuverenitása erősen korlátozott volt. Az államtitkár azt javasolta, foglalkozni kellene végre azokkal magyar embermentőkkel, akik a korabeli állami adminisztráció felsőbb köreiben dolgoztak. Hozzátette, szó van róla, hogy kibővítenék a HDKE lehetőségeit, ám nem mondott semmi konkrétumot. Gellért Ádám lakonikusan kérdezett vissza: ki működjön együtt és kivel?
Gellért Ádám szerint a történészeknek lenne egyébként a feladatuk, hogy könyvek formájában megírják és érthetően elmagyarázzák ezeket az ügyeket. Ehhez külföldi levéltárakban is kutatni kell. „Nem akarom összeakasztani a bajszomat a történészszakmával, de tény, hogy nincs szervezett holokausztkutatás Magyarországon.” - mondja. Azt szokták neki mondani, hogy azért nem foglalkoznak ezzel a témával, mert senki nem finanszírozza ezeket a kutatásokat. Lehet egy PhD keretében ilyenen dolgozni, és születnek is munkák, ezek azonban nem lépik át egy szűk körű nyilvánosság kereteit, nem adják ki őket. Ráadásul a jól sikerült monográfiákból nem lesznek bestsellerek, ezeket közérthető módon is fel kell dolgozni. Elképesztő lemaradás van tehát. Ennek az oka többek között az, hogy nincsenek szervezett keretek, és különben sincs miből finanszírozni az alapkutatásokat. A Holokauszt Emlékközpont ügyvezető igazgatója, Szita Szabolcs nemrég nyilatkozta, hogy köztartozások miatt nem tudnak pályázni, 50-55 milliós tartozásuk van, és egyik évről a másikra felére csökkentették a költségvetésüket. Ezért megmosolyogtató olyan fejtegetéseket olvasni, hogy micsoda pénzek mennek el itt kutatásokra, amiből állandóan csak a holokauszttal foglalkoznak. Az ’56-os Intézet egyébként még ennél is sanyarúbb sorsra jutott.
Nemzetközi Együttműködés és a Levéltárak Kérdése
Gellért Ádám szerint a holokausztkutatáshoz konferenciákra kellene járni, és minimum három nyelvet beszélni. Ma legjelentősebb holokausztkutató központ egyértelműen Németországban van, de alig jár oda magyar. Ungváry jónak tartana valamiféle együttműködést, annál is inkább, mert ennek köze lehetne a határon túli nemzetegyesítéshez. „Ne feledjük, hangsúlyozta, Erdélyt a magyar állam tisztította meg a zsidóktól, a románok legnagyobb örömére. Nagyon jó volna, vélte, erdélyi és szlovák történészekkel együtt dolgozni.”
Szalay-Bobrovniczky szóba hozta az 1998-ban alapított IHRA-t (International Holocaust Remembrance Alliance), mint olyan nemzetközi szervezetet, amely a holokauszttal foglalkozik. Az IHRA szerinte ötvözi a kormányzati és a kutatói szférát. Ungváry Krisztián példaként említette a németeket, akik elérték, hogy a világháborúban zsákmányolt irataikat az oroszok feltették az internetre. „Most, hogy ennyire jók a magyar-orosz kapcsolatok, valami hasonlóra volna szükség” - mondta, majd hozzátette, csak viccnek szánta. Gellért Ádám azt mondta, nem nagyon várható változás, hiszen az oroszok semmi olyasmit nem adnak ki a kezükből, amit nem tudnak elolvasni, márpedig, Moszkvában senki nem tud magyarul. Úgy gondolja, ezen a problémán azért lehetne segíteni. Ő továbbra is a moszkvai levéltárakat sokkal, de sokkal fontosabbaknak gondolja a magyar levéltárakat, ráadásul még a Jad Vasem intézetben is sok ezer olyan magyar oldal pihen, amelyekre a magyar kutatóknak nincs rálátásuk.
Történelmi Viták és a Nemzeti Érdekek
Az elsőként megszólaló Szalay-Bobrovniczky helyettes államtitkár úgy vélte, a külföld sokszor erős politikai felhangokkal kezeli a magyar holokausztot, és torzképet hordoz erről. Szerinte egyszerű az összegzés: a holokauszt a magyar jobboldal találmánya és Orbán Viktor is jobboldali. Ungváry a beszélgetésben tőle megszokott erős iróniával tette fel a kérdést: hány Wass Albert utca van ebben az országban? És vajon Tormay Cécile munkássága mit keres az oktatásban? Ungváry úgy látja, a történetírás mindig is nemzeti kérdés volt, az is marad, márpedig a mi történelmünk más kultúrkörben nem izgalmas, nem fontos kérdés. Gellért sarkosan közölte, ma Magyarországon csak az nem publikál, aki nem akar. Itthon azonban sajnos nincs olyan kiadvány, amelyben holokauszttal kapcsolatos kutatásokat lehetne publikálni. Gellért Ádám azzal folytatta, kevés a kutatás és a kutató is. Nem tudjuk képviselni nemzeti érdekeinket, ha nem ismerjük történelmünket, mondta. Elmondta, hogy a fiatal kutatók nem akarnak a Clio Intézethez menni dolgozni, mert nem akarják, hogy az arcuk megjelenjen az intézet honlapján. Ungváry hozzáfűzte: néhány kollégájának igenis súlyosan sérül a tudományos szuverenitása.
Szalay-Bobrovniczky a történelemmel kapcsolatos véleménykülönbségekkel kapcsolatban az index.hu-n március végén megjelent történészvitát hozta szóba. Mint emlékezetes, az online lapban Borhi László, a bloomingtoni Indiana Egyetem docense cikkében azt az állítást fogalmazta meg, hogy „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal”. Az államtitkár szerint több ehhez hasonló vitára volna szükség. Az emlékévekkel kapcsolatban annak a véleményének adott hangot, hogy ezek sikeresek voltak, jót akartak és számos konfliktusba „álltak bele”. Szalay-Bobrovniczky úgy vélte, volt erre kísérlet, példaképpen pedig a Mandiner nevű portált említette. Az államtitkár úgy vélte, volt kis átjárás a történészvitában a kormánypárti és a nem kormánypárti sajtó között. A pódiumbeszélgetés legvégén a közönség lehetőséget kapott arra, hogy kérdezzen. Egy úr a Jaross-listákra kérdezett rá, amelyek Gellért Ádám szerint valahol a moszkvai levéltárak mélyén vannak, és onnét soha nem is fognak előkerülni.
Clio Intézet: A 20. Századi Politikai Perek Feltárása
A 20. századi politikai perek kutatásának célja, hogy szerkesztett formában, bevezető fejezettel és magyarázó jegyzetekkel ellátva mindenki számára hozzáférhetővé váljanak a jelentősebb 20. századi politikai perek dokumentumai. Kiemelt figyelmet szentelek a Horthy-korszakban lefolytatott kommunista büntetőeljárásoknak, a nagy visszhangot kiváltó sajtópereknek, a gazdasági és korrupciós büntetőügyeknek, a honvéd törvényszékek előtt lefolytatott katonai büntetőeljárásoknak, valamint a második világháborút követő népbírósági pereknek.