Francia Renault tank fejlődése: Az FT-17 útja a mai harckocsik ősanyjáig

Az közismert, hogy a harckocsik első harci alkalmazására 1916. szeptember 15-én a Somme-nál, Martinpuich és Cobles falvak romjai közötti területen került sor, amikor a brit Mark I.-esek átlépve saját peremvonalukon rohamra indultak a német állások ellen. Az azonban már nem annyira ismert, hogy noha a britek voltak az első alkalmazók, de velük párhuzamosan, tőlük függetlenül a franciák is saját harckocsi fejlesztést folytattak.

Mielőtt belevágtam ennek a cikknek a megírásába, meglepve tapasztaltam, hogy erről a harckocsiról milyen kevés magyar anyag van. Általában csak 1-2 oldalas rövid cikkecskék emlékeznek meg róla. Ámulatomat csak fokozta, hogy az angol wikipedia kivételével ha egyáltalán van róla szócikk, azok sem haladják meg ezt a terjedelmet, beleértve a franciát is (!). Aztán ahogy elkezdtem összeszedni és elolvasni a forrásokat kezdtem rájönni miért is forró krumpli a téma. Egyszerűen túl sok az ellentmondás a forrásokban. Pedig ez a harcjármű - amely a Vickers E-n alapuló T-26 megjelenésig a legnagyobb darabszámban gyártott harckocsi - korszakos jelentőségű volt. Forgó tornya, hármas belső elrendezése révén a mai harckocsik ősanyja. Sok tekintetben az első korszerű harckocsi, amelyet az az után tervezett harckocsik túlnyomó többsége elrendezésében követett.

A kezdetek és a korai francia fejlesztések

Igaz ugyan, hogy a harckocsi ötlete már a világháború előtt is felmerült, és szeretünk hivatkozni az osztrák Burstyn 1912-es terveire, de azt sokan figyelmen kívül hagyják, hogy erre semmi igény nem volt. Hiszen a hadvezérek - mindkét oldalon - egy teljesen más háborúra készültek, amely a gyors manőverek révén hamar véget ér. Egy ilyen háborúban mi a csudát kezdhettek volna egy lassú csörömpölő vacakkal? Mi ellen is vethették volna be? Aztán a háború kitörése után jött a keserű megvilágosodás. A frontok megmerevedtek és egyre bonyolultabb és mélységében tagolt állásrendszerek jöttek létre. A tábornokok nehezen váltottak, és mivel más eszközük nem volt - meg amúgy is azt tanulták - a tüzérség tömeges tűzcsapásaival és a gyalogság tömegrohamaival próbálták áttörni az ellenséges vonalakat. Ekkor a csatéren alapvetően három kihívással kellett szembenéznie az árkait elhagyó támadó gyalogságnak: a szögesdrótokkal, az árkokkal és bombatölcsérekkel, és a tüzérség és a géppuskák miatt elhárító tűz megnövekedett erejével.

Mind a britek, mind a franciák elkezdtek azon tanakodni, hogy milyen hatásos választ tudnának ezen veszélyek ellen adni. Mint ipari nemzetek, természetesen főleg technikai megoldásokat kerestek. Azonban kezdetben ezekre külön-külön próbáltak választ adni. Kezdetben a szögesdrót akadályok leküzdését tekintették az elsőnek megoldandó problémának, amelyre különféle lánctalpas megoldások születtek. Ezek általában a Holt lánctalpas traktor alvázán alapultak, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azonban ezek a korai próbálkozások rávilágítottak arra problémára, hogy ezen járműveket a csatamező gyilkos tüzében páncélvédelemmel kell ellátni, ahonnan már csak egy lépés volt azok felfegyverzése, vagyis a tank megszületése. A felfegyverzett páncélozott harcjármű gondolata nem volt új, hiszen ekkor amúgy majd mindegyik hadviselő fél használt páncélautókat. Azonban ezek - a keleti fronttal ellentétben - a nyugati hadszíntéren csak nagyon korlátozottan voltak alkalmazhatóak. Keskeny kerekeiknek köszönhető magas talajnyomásuk miatt az amúgy is felázott, és gyakran sártengerré váló harcmezőn bevetésük lehetetlen volt.

1914-ben a Schneider cég saját kezdeményezésére vásárolt néhány Holt 45hp traktort, amelyet a gyár főmérnöke, Eugen Brillé páncélzattal és géppuskákkal látott el. Ezt be is mutatták a hadsereg és a kormányzat képviselőinek, azonban az ekkor a fejlesztésekért felelős államtitkár Jules-Louis Brenton nem látott benne fantáziát. Nem úgy a bemutatón jelen lévő fiatal tüzérezredes Jean-Baptiste Estienne, aki ekkor a Phillipe Petain vezette 6. gyaloghadosztály tüzérezredének parancsnoka volt. Az államtitkárral ellentétben ő megtapasztalta az állásháború kihívásait és azonnal átlátta a bemutató jelentőségét. Estienne, aki egy műszakilag jól képzett tüzértiszt volt már korábban is nagy képzelőerőről tett tanúbizonyságot, amikor megszervezte, hogy tüzérségének tüzét repülőgépekkel helyesbítsék. 1915 novemberében egy hátországi gyakorlótéren meglátta a Schneider technológia demonstrátorát, rögtön átlátta, hogy ez lesz az az eszköz, ami majd áttöri az állóháború megmerevedett arcvonalait. Képzett katonaként azonnal elkezdte meghatározni, hogy szerinte milyennek is kellene lennie annak a harcjárműnek, amelyre a hadseregnek szüksége lenne. Hogyan is kellene az egyszerű traktorból „Cuirasses terrestres” azaz szárazföldi csatahajót alkotni. Estienne lefektette, hogy a jövőbeni harcjárműnek négy fős legénységgel kell rendelkeznie. Fegyverzetét egy 37 mm-es ágyúnak és két géppuskának kell alkotnia. Át kell tudnia kelnie az ellenséges szögesdrótakadályokon és árkokon. Ezen felül már gondolt a gyalogsági támogatásra is, és felvetette, hogy a járműnek egy páncélozott utánfutót is kell vontatnia, amiben 20 felfegyverzett gyalogosnak kell védetten elférnie.

Samara kerékcsapágy Francia típus

Út a megvalósításig: Schneider és St-Chamond

Estienne bízott benne, hogy rendelkezik annyi támogatással a harctéri parancsnokok részéről, hogy leküzdje a politikusok és a bürokraták gáncsoskodásait. 1915. december 1-én levelet írt Joseph Joffre főparancsnoknak, amelyben felvázolta elképzeléseit az új fegyverrel és annak alkalmazásával kapcsolatban. December 12-én Estiennet a főhadiszállásra hívatták, ahol találkozott Joffre vezérkari főnökével Maurice Janin tábornokkal, ahol előadhatta elképzeléseit. Janinnak tetszett az ötlet és felhatalmazást adott, az ezredesnek, hogy kezdjen tárgyalásokba az ipar képviselőivel a terve megvalósításának érdekében. December 20-án sor is került az első találkozóra közte és Louis Renault - az ismert autógyáros - között, de a tárgyalások nem vezettek eredményre. Renault-ot nem érdekelte az ötlet. Arra hivatkozott, hogy így is le vannak kötve a gyárai kapacitásai, és egyébként sem ért a lánctalpas járművekhez. Még az nap találkozott Brillével is, akitől az egész ötlet kiindult. A Schneider főmérnökével való találkozás szerencsés csillagzat alatt született. Brillé, Estienne irányelvei alapján nyomban neki is kezdett a tervezésnek a Schneider Creusot üzemében. Alig hét nap múlva már be is mutatta az első vázlatokat a Francia Főparancsnokságnak.

Mindeközben katonai vonalon is változások történtek. Petain-t a 6. hadosztály éléről a Chalons hadsereg élére nevezték ki, Estienne-t pedig felmentették korábbi ezredparancsnoki beosztásából, így minden energiáját az új feladatának szentelhette. Az ezredes és Brillé terve elnyerte Joffre főparancsnok támogatását és 1916. február 25-én a Schneider cég 400 páncélosra „Tracteurs Esienne”-re kapott megrendelést, amelyet 1916 novemberéig kellett leszállítania. Hamarosan meg is kezdődtek a munkálatok a cég egy párizsi leányvállalatánál a Société d'Outillage Mécanique et d'Usinage Artillerie azaz a SOMUA-nál. A készülő harcjármű neve a Schneider CA (Char d'Assaut) azaz Schneider rohamkocsi lett. Azonban már ennek a harckocsinak a fejlesztésénél előkerültek azok a problémák, amely majd minden ilyen új technológiát jellemzett. Ami papíron jól mutatott az a valóságban már nem biztos hogy működött. Ráadásul a francia ipar ekkorra már igen túlterhelt volt és a háború eleji mozgósítások révén elveszítette képzett munkaerejének jelentős részét. Így nem véletlen, hogy a program már rövid idő alatt megcsúszott és az egyre nagyobb késést szenvedett. Az első Schneider CA-t csak 1916. szeptember 8-án alig egy héttel a brit tankok debütálása előtt kapta meg a francia hadsereg. Majd novemberben újabbak követték, azonban ezek csak kiképzésre voltak alkalmasak, mivel az első 32 darab páncélzat helyett, csak vas felépítményt kapott.

Azonban ha ez nem lett volna elég, decemberben Joffre-t Robert Neville váltotta fel a főparancsnoki tisztségben. Neville tüzértiszt volt, aki verduni csata tapasztalataiból azt a következtetést vonta le, hogy a francia tüzérség erejét és mozgékonyságát kell növelni. Neki nem tankokra volt szüksége, hanem sokkal inkább újabb lövegekre és hozzájuk vontatókra. Ugyan a Schneider program nem állt meg, de igazából Estienne-n kívül nem sokakat érdekelt az, hogy hogy halad. Ennek a hozzáállásnak talán az is az oka volt, hogy amikor Estienne 1916 nyarán Nagy-Britanniába látogatott és egyeztetett a britekkel, határozottan kérte, hogy azok ne vessék be idő előtt a saját tankjaikat. Azonban a briteket is sürgette az idő, hiszen egy halom pénz, időt és energiát öltek be valamibe, amiről azt sem tudták, hogy az, majd hogyan fog muzsikálni a csatamezőn. Így a szeptember 15-i eredményekből a franciák azt a következtetést vonhatták le, ami éppen nekik tetszett. Például azt, hogy végül is sok hűhó volt semmiért, hiszen a britek az új csodafegyverükkel nem törték át a frontot, ráadásul megelőztek bennünket, innentől pedig a közvélemény felé való propagandaértéke is kétséges. Egyébként a britek és a franciák közötti bizalmatlanság kölcsönös volt és egyik fél sem tárta fel nyíltan a lapjait a másik előtt. Ahogy britek nem kötötték a franciák orrára az első bevetést, úgy a francia Joffre sem hívta meg kollégáját, a brit főparancsnokot Douglas Haig tábornokot a Schneider CA szeptember 3-i bemutatójára. Aztán lassan beindult a termelés, és 1916. december 26-án Champlieu-ban megalakult a S.S.R.101, az első francia harckocsi alakulat. 1917 áprilisára pedig már 208 Schneider CA került a hadsereg birtokába. Épp jókor, mivel április 16-án kezdetét vette a Neville-offenzíva, ahol már a francia harckocsiknak is döntő szerepet szántak. Összesen 132 tankot vontak össze. Ebből 82 került Groupement Bossut kötelékébe amely a 32. hadtest alárendeltségébe tevékenykedett, míg 50 Groupement Chaubes-ébe, amely a 5. hadtestet támogatta. A támadás enyhén szólva sem hozta meg a várt eredményt. Ugyan sikerült a német vonalakba 5 km mélyen betörni, de ennek súlyos ára volt. A 32. hdt. 82 páncélosa közül 31 az ellenséges ágyútűzben veszett oda 13 pedig belegabalyodott a szögesdrótokba. 129 kezelő sebesült meg vagy halt hősi halált, köztük a hadműveleti csoport parancsnoka Louis Bussot is. Az 5. hdt. sem járt jobban, ők az 50 kocsiból 26-t vesztettek el az ágyútűzben és 51 kezelőjük került a veszteséglistára.

Azonban nem csak a Schneider volt az egyetlen Franciaországban, amely közepes/nehéz harckocsit fejlesztett ki. A Schneider megrendelés erős ellenérzést váltott ki a francia bürokrácia berkeiben. Nem nagyon tetszett nekik, hogy átnyúltak a fejük felett, a hadsereg kihagyta őket a döntéshozatalból és megkerülte őket. Minden esetre arra jutottak, hogy rendben a katonáknak kell az új játékszerük, de azt nem így kell csinálni. Egy ilyen új technológia kifejlesztése nem hazárdjáték, azt nem lehet csak egyetlen vállalatra bízni. Ráadásul a hadseregen belül sem tetszett mindenkinek a tüzér lobbi túlhatalma és az, hogy Estienne magasrangú pártfogó által támogatva megkerüli a szolgálati utat. A két csoport egymásra talált és a Mourret tábornok vezette Direction du Service Automobile (DSA), vagyis a hadsereg gépjármű szolgálata is előállt egy tervvel. Ez nem teljes volt újkeletű hiszen már 1916 márciusában is bemutattak egy elképzelést, amely egy hosszított Holt alvázon alapult. A DSA terve a Schneider féle rövidcsövű 75 mm-es ágyú helyett a komolyabb Cannon de 75 mle.1897-et használta volna, ráadásul mindjárt 4 géppuskával szerelték volna fel a konkurens kettőjével szemben. Mindenki tudta, hogy gyorsan kell cselekedni, hogyha el akarják kerülni, hogy a Schneider a fejükre nőjön, így sebtében megbízást adtak a St-Chamondban található Forges et Aciéries de la Marine et d'Homécort (FAMH), vagyis a St-Chamond-i Haditengerészeti Vas- és Acélgyárnak 400 tank legyártására. Ráadásul, hogy senki se emelhessen kifogást, a dél-franciaországi gyár 10 nappal korábbra vállalta a 400 tank leszállítását, mint a párizsiak. Természetesen, mint a konkurensük, ők sem tudták tartani a feszített határidőt. A korábban már említett 1917. április 16-i támadásban nem csak a Schneiderek vettek rész, hanem a St-Chamondok is. Ugyanis március közepén a Francia Hadsereg már 13 Schneider és 2 St-Chamond zászlóaljjal rendelkezett állományukban az előbbiből 208, az utóbbiból pedig 48 példánnyal. Ezek a zászlóaljak 4-4 ütegből álltak, 1-1- üteg pedig szintén 4-4 páncélost foglalt magába.

A Renault bevonása: A forradalmi FT projekt

Történetünket ott szakítottuk meg, hogy Estienne kérését Louis Renault még 1915 decemberében elutasította, és a derék ezredes, jobb híján a Schneiderrel egyezett meg. Estienne azonban tisztában volt, ugyan sikerült átvernie tervét a bürokrácián, de ez nem jelenti, hogy tervei elől minden akadály elhárult. A francia ipar túlterhelt volt a képzett munkaerő- és nyersanyag hiánnyal küszködött. Ráadásul a Schneider és a St-Chamond is a szemében csak szükségmegoldás volt. 1916 nyarán aztán Estienne és Renault véletlenül összefutott a párizsi Hotel Claridge-ben, ahol addig nyaggatta az ezredes az iparmágnást, míg az kötélnek nem állt, és elvállalta egy könnyű harckocsi megalkotását. Hogy ebben az játszott-e közre, hogy Renault addigra felmérte, hogy most egy olyan harckocsi megépítésre kérik fel, amit már képesnek tart megvalósítani, vagy egyszerűen féltékeny volt az addig kiszivárgott hírek miatt, amely a konkurenseknek szóló megrendelésekről szóltak, vagy akár mindkettő nem tudom. A konkrét tervezést Charles-Edmond Serre és Rodolphe Ernst-Metzmaier mérnökökre bízta. Az új jármű neve kezdetben Char Mitrailleur, azaz géppuskás kocsi volt. Ennek a fából készült makettjét 1916 októberében mutatták be Estienne-k, aki nyomban Mourret-hez és a DSA-hoz ment vele. Azonban Mourret-nek nem tetszett a terv, hogy mi volt az igazi baj azt nem tudom, lehet hogy nem tetszett neki, hogy az izgága ezredes megint átnyúlt a feje felett, de az is lehet, hogy egyszerűen nem hitt, abba, hogy ezek a kisméretű játékszerek képesek bármi érdemi harctevékenységre és nem csak feleslegesen ipari kapacitást kötnek le. Így a DSA nem adott megrendelést Renault géppuskás tankjára. Azonban Estienne nem esett kétségbe és már a jó bevált módszerhez folyamodott, ha valami nem megy egyenesen kerülőutat kell keresni. Így beállított a főparancsnokhoz Joffre-hoz és rábeszélte, hogy rendeljen meg 1000 tankot Renault-tól. Persze az ipari megrendelésről nem Joffre döntött, ő csak az igényeit fogalmazta meg. Minden esetre a megrendelést leadta...

Bontók Kistarcsán francia autókhoz

A Renault FT (francia Renault FT, Automitrailleuse à chenilles Renault FT modèle 1917) az első tömeggyártású könnyű tank. Az FT was a radically different design to previous British and French tanks. Rather than a large, heavy vehicle, the concept behind it was for a small and light tank that would be more manoeuvrable, harder to hit and could be fielded in large numbers. General Jean Baptiste Estienne, commander of the French tank force, the Artillerie Speciale, was the leading advocate of this concept. Incidentally, the tank’s name has no particular meaning. FT was simply the next designation available in the internal Renault naming system.

Az antanthatalmak páncélos hadviselésre szakosodott szakértői azonban felismerték, hogy a nehéz Mark harckocsik mellet könnyebb, gyorsabb járművekre is szükség lehet, és kisérleteztek is könnyebb típusokkal - ilyen volt pl. az angol Mark A Whippet. De az angolok mellet francia tervezők és szakértők is bekapcsolódtak a fejlesztésbe, és a tervezés eredményeként megszületett a Renault FT 17-es amely minden tekintetben jobb volt, mint a Whippet - ez volt a Renault gyár "FT" jelzésű típusa (FT - faible tonnage, azaz könnyű súlyú). A Renault FT a francia hadsereg legfontosabb tanktípusává vált az I. világháború alatt. A Renault gyárnak 1916-ban semmilyen tapasztalata nem volt a lánctalpas traktorok gyártásának terén, ennek ellenére elkészített bizonyos mennyiségű lánctalpas vontatót a francia tüzérség számára.

A Renault FT-17 technikai jellemzői

A Renault FT harckocsi felépítése és szerkezete elég "dobozszerű" volt. Lényegében egy önjáró páncéldobozról volt szó, amely nitteléses eljárással összekapcsolt acéllemezekből állt. A lemezek vastagsága 6 és 22 mm között mozgott, ehhez a dobozhoz kapcsolódott a tank többi külső és belső szerkezeti eleme. A tank végére egy acélból készült "farkat" szereltek, ennek segitségével a gép 1,8 m szélességű lövészárkot tudott leküzdeni. A "doboz" elülső részében volt a sofőrállás, a középső részen a forgótorony kapott helyet, leghátul pedig a motor volt elhelyezve. A harckocsit kétszemélyesre tervezték, a sofőr az elülső kétrészes fedelű ajtón át szállt be, a toronyban helyet foglaló parancsnok pedig a torony hátsó oldalán levő csapóajtón. A korai harckocsik esetében a tervezők a kezelők kényelmére nem fordítottak különösebb figyelmet. A torony páncélzatának vastagsága 22 mm volt, és az FT volt az első harckocsi a világon, amely 360 fokban elfordítható parancsnoki kupolával rendelkezett.

Hajtóműként egy Renault gyártmányú, 35 LE-s benzinmotort alkalmaztak. Ez a kis Renault mindössze 100 liter üzemanyagot volt képes szállítani magával, és ez 35 km megtételére volt elég. Az FT első sorozatai 8 mm-es Hotchkiss géppuskával voltak felfegyverezve. Az év végéig a Renault csak 83 db. harckocsit adott át a hadseregnek. Ezek a Char Mitrailleuse Renault FT 17 típusnevet viselték.

Gyártási problémák és változatok

A tankot először 1918 májusában vetették harcba Foret de Retz-nél. Ekkorra az öntött torony problémája megoldhatatlannak bizonyult, és a gyártók nittelt, nyolcoldalú tornyokat terveztek a tankra, ami végül is lehetővé tette a sorozatgyártás felfuttatását. 1918 novemberéig 3177 darab készült el ebből a típusból, és amikor 1919 elejétől lassan elkezdtek érkezni az öntött acéltornyok, az ilyenekkel felszerelt FT-ket FT-18 néven rendszeresítették. Az I. világháborús tankok közül az FT 17 a legsikeresebbek egyike volt. Ez a típus volt az első klasszikusnak mondható harckocsi, amelynek mind a test, mind pedig a 360 fokban körbeforgatható torony kialakítása mintául szolgált az elkövetkező típusok kialakításánál.

Alkatrészek francia autókhoz Alsónémedi

A harckocsi főbb változatai

• Char Cannon Renault FT 17: A 37 mm-es ágyúval felszerelt harckocsik túlnyomó része már a második FT-generációhoz tartozott. A löveg csőemelkedése +75° és -10° volt.
• Char Cannon Renault 75 S: A 75 mm-es, rövid csövű löveggel felszerelt verzió tulajdonképpen egy önjáró löveg volt. A lövegtornyot "megnyújtották" hátrafelé, hogy legyen elég hely a 75 mm-es löveg hátrasiklási rendszerének és závárzatának.
• Char Renault Télégraphe Sans Fil (TSF): Parancsnoki változat, amely torony helyett szögletes felépítménnyel volt felszerelve, amelyben egy nagyteljesítményű rádióadó kapott helyet.
• Char Mitrailleuse Renault FT 31: 1931-ben egy modernizációs program keretén belül a francia hadsereg összes FT 17-e és FT-18-a 7,5 mm-es Hotchkiss géppuskával és új 37 mm-es ágyúval lett felszerelve. Ez a tank 400 páncéltörő lövedéket (a 37 mm-es ágyúhoz) és 4050 géppuskatöltényt szállított.

Összehasonlító táblázat a főbb korai változatokról

Az FT-17 öröksége és utódai

A Renault FT a francia hadsereg egyik legsikeresebb harckocsija volt az első világháború során. Kétszemélyes könnyű harckocsi konstrukció volt, a vezető elöl, ülve foglalt helyet, a parancsnok pedig állva kezelte a fegyverzetet. Az FT-t gyalogság támogatására tervezték, a háború végére közel háromezer állt hadrendben és egészen 1944-ig használták. 24 országban rendszeresítették, vagy használták, több ország gyártotta licenc alapján.

A huszas évek elején a franciák kifejlesztettek a Renault FT-ből két olyan harckocsitípust, amelyeket soha nem rendszeresítettek a francia hadseregben, csak exportra készültek. Az egyik a Char NC 1 volt, a másik pedig a Char NC 2. A legnagyobb eltérés az NC 1 és az FT 17 között a páncélvastagság volt: az NC 1 frontális páncélzata 34 mm vastag, a jármű súlya pedig 8500 kg volt. 60 LE-s Renault motor hajtotta, 18 km/ó sebességgel. A fegyverzete ugyanolyan volt, mint az FT 17-nek. Az NC 1-et Jugoszlávia és Japán vásárolta meg. Az NC 2 még nehezebb volt, mint az NC 1 - a súlya elérte a 9500 kg-ot.

A Renault R-35-öst a 30-as évek közepén, az ősöreg I. világháborús Renault FT 17-esek felváltására tervezték. 1940-re közel 1600 darab épült a típusból, amely számszerűen a francia hadsereg legjelentősebb harckocsija volt, bár még így sem sikerült teljesen felváltania az FT 17-eseket. Az R-35 megfelelt a vele szemben támasztott elvárásoknak, de nem bizonyult a német páncélosok egyenrangú ellenfelének, különösen azért nem, mert a francia harckocsikat elaprózva, kis csoportokban vetették be a német páncélos csoportosítások ellen. Az idő előrehaladtával az FT-17 egyre inkább lemaradt a nagyobb teljesítményű, stabilabb és kiforrottabb szerkezetű harckocsik mögött. Mindezek ellenére az FT volt az I. világháború legmeghatározóbb, iránymutató harcjárműve, amely örökre megváltoztatta a hadviselést.

tags: #francia #renault #tank #fejlodese

• Kangoo elektromos autó részletes adatai
• Féltengely csukló hibajelenségek
• minden, amit a Tomos csónakmotorokról tudni érdemes
• Ford Mondeo MK3 termosztát útmutató
• gépi meghajtású járművek típusai és jellemzői