Kresz Géza Utca 16 Története: Kresz Mária és Vermes József Öröksége

Cikkünkben bemutatjuk Kresz Mária néprajzkutató munkásságát, valamint Vermes József építész életét és munkásságát, akinek épületei a mai napig meghatározzák Budapest arculatát.

Kresz Mária: A Néprajzkutató

Kresz Mária (Berlin, 1919. június 4. - Budapest, 1989.) a magyar néprajz társadalomtörténeti, kézművesipar-történeti, népművészeti kutatásainak egyik kiemelkedő személyisége volt. Amikor a Néprajzi Múzeum raktárában maradt hagyatékát rendezték, találtak egy firkapapírt, melyen leltári számok és emlékeztető szavak között egy 4x4 szótagos, bekeretezett verset találtak.

Kivételes családban született: nagyapja Kresz Géza orvos volt, aki a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületet megszervezte és igazgatta. Szülei - Norah Drewett zongoraművész és ifjabb Kresz Géza hegedűművész - koruk nemzetközileg ismert, híres zenészeiként járták a világot. Egy nagypolgári viszonylatban is kiemelkedő műveltségű, társadalmilag, kulturálisan aktív családban nőtt fel.

A budapesti egyetemen történelmet, régészetet és néprajzot tanult, olyan neves személyiségektől, mint Győrffy István és Viski Károly. Pályája a falukutató, faluszociológiai, faluszociográfiai mozgalom, a társadalomkutatás felől indult. A szocializáció, a hagyományokba való belenevelődés, a mindennapok rendje, a gyermekek élete és játékai, a viselettörténet foglalkoztatták.

1943-tól dolgozott a Néprajzi Múzeumban, ahol kapcsolatba került a tárgyakkal, és elkezdett foglalkozni a népművészet, valamint a népművészet felfedezésének történetével. Felismerte a 19. század utolsó harmadában megrendezett világkiállítások sorának jelentőségét a gyűjtemények létrejöttében, éppúgy, mint a néprajz megszületésében.

Kényelmes otthon a Kresz Géza utcában

Neve összefonódott a magyar népi fazekasság kutatásával és a Néprajzi Múzeum Kerámiagyűjteményével, ahol 46 évet töltött el. Ezalatt a tárgyak száma megháromszorozódott: 1945-ben kb. 7000 darab, 1990-ben közel 20 000 darab kerámia és üvegedényt őriztek benne. Ez a rendszerezés segített kidolgozni a formatipológiát és szakterminológiát, melyet Igaz Máriával tettek közzé. Ennek különösen a mai digitális világban nagy a jelentősége: kiiktatva a sokféle népi elnevezést azonos formán ugyanazt értjük, ami a keresést nagyban megkönnyíti.

Kresz Mária nevéhez kötődnek a magyar népi fazekasság kutatásának alapmunkái. Ezekben kitért nemcsak a fazekasközpontok kutatására, hanem technikai ismeretekre, a mesterség munkaszervezeti, társadalmi jellemzőire, kereskedelmi vonatkozásokra, motívum- és stílustörténetre, kézművesipartörténeti aspektusokra, táji tagolódásra, használati alkalmakra, termelékenységre és terméktípusokra.

Vermes József: Az Elfeledett Építész

Vermes József neve nem biztos, hogy sokak számára ismerősen cseng, pedig számos budapesti lakóház és középület tervezése fűződik a nevéhez. A Mester utcai házaktól kezdve a Hegedűs Gyula utcán át a Kresz Géza utcáig sok helyen találkozhatunk az általa tervezett épületekkel. Ő tervezte Magyarország első art deco hatású vásárcsarnokát Pesterzsébeten, a Tátra téri vásárcsarnokot is. Habár a Wikipédia szócikke szerint "Életéről keveset tudni.", valójában kiemelkedő tehetségű építész volt.

Bár megmaradt épületeinek többsége a korabeli Pest külsőbb utcáiban áll, bérházai egytől egyig az adott utcák legjobb, legkiemelkedőbb épületei. Messziről is látszik, hogy festői ízléssel egyeztette össze homlokzatai ritmusát a tetőidomokkal, közelebb lépve pedig nem lehet nem észrevenni a házdíszek kiemelkedően részletgazdag kidolgozását. Tervei tagadhatatlanul kimagasló minőségűek, és egy olyan építész tűnik elő mögülük, aki ad a részletekre, aki végiggondolja, mit szeretne látni a papíron és az utcán. Egy olyan ember, akinek nemcsak kimagaslóan jó az ízlése és a kézügyessége, de mélységében ismeri a szakmáját is.

Éjjelente, amikor a nyári kánikulában nem lehet elaludni, az utcalámpák és az elhaladó autók fényei tekergetik a falon az erkélykorlát árnyékát - azét az erkélykorlátét, amit Vermes József tervezett, azon a falon, amit Vermes József tett oda -, és csodálkozik az ember, hogyan lehet egy ember egy évszázad távlatából is ennyire része az életének, miközben nem tud róla szinte semmit.

Edzés a Red Gymben

Régi újságokban kutatva egy, az első világháború előtt szinte üstökösként beinduló építészi karriert találunk, pályázati győzelmekkel, szuperlatívuszokban dicsérő méltatásokkal, és egy egyre jobban menő, saját tervezőirodával. Aztán a háború kitörése után sokáig semmi, a 20-as évek közepén egy nagy visszatérés, majd egyre rövidebb jelentések a készülő épületekről, végül ismét semmi. Semmi a munkákról, semmi a halálról, semmi a hagyatékról, semmi az emlékezésről. Üvölt ez a hiány. Ilyen az, amikor egy embert tényleg elragad a holokauszt. Amikor nem csupán a testét pusztítja el, hanem elsodorja az emlékezetét is. Amikor egy embert a gyűlölet még életében elkezd kiszorítani a társadalomból, halála után pedig a közöny szórja szét a hagyatékát, hiszen a közönyön kívül más örököse nincsen: meggyilkolták a családját, meggyilkolták a barátait, meggyilkolták a kollégáit, sőt a gyülekezetét, a kisboltot, a patikát, a színházat, a fürdőt, ahová járt, minden közösséget elpusztítottak, minden teret felforgattak, ahol ő volt valaki. Élőből halott, és a valakiből senki. Ez a totális megsemmisítés.

Úgy éreztem, tartozom annyival Vermes Józsefnek, hogy ha már eddig nem igazán emlékezett rá senki, megpróbálok összegyűjteni mindent az életéről, mert ennyit mindenki megérdemel, főleg az az ember, aki megtervezte a lakást, amit ennyire megszerettem. Az egyre mélyülő és elhúzódó kutakodás közben pedig kiderült, hogy Vermes abszolút rá is szolgál az emlékezésre, ugyanis egy olyan magyar építész volt, aki mindent, de tényleg mindent hajlandó volt megtenni ezért az országért, és hogy elfogadják magyar emberként. Karrierjét is feláldozta az Osztrák-Magyar Monarchia háborús erőfeszítéseiért, harcolt az első világháborúban, túlélte a keleti front legvéresebb ostromát, aztán hat évig raboskodott Szibériában. Bár járt volna neki, Magyarországra visszatérve nem fogadta hősöknek kijáró tisztelet, egy antiszemita sötétségbe süppedő, megtépázott, kimerült és csonka országba jött haza, hogy egy új építészeti stílus egyik első itthoni képviselője legyen.

Az első világháborúban tényleg az életét adta volna Magyarországért, de élve tért haza. A második világháborúban, amit csak túl akart élni, megaláztatások tömkelege után, 65 éves korában tényleg elvette az életét az ország. Vermes József 2023 márciusáig senkit nem érdekelt annyira, hogy Wikipédia-szócikket írjon róla, akkor viszont megszületett egy bejegyzés, ami a fontosabb épületeit listázta.

Kolibri1803 alapos munkát végzett, kiderítette, hogy Vermes 1879-ben született a ma Szerbiában található Monostorszegen. A település akkor Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott, és a hivatalos neve Bodrogmonostorszeg, rövidítve B.Monostorszeg volt. Megtalálta a Vermes névváltoztatásáról szóló belügyminisztériumi engedélyt is, ebből derül ki a születési évszám és a hely, na meg az is, hogy Vermes születési neve Weinberger József volt.

Az építész egészen pontosan 1879. november 19-én született, tehát a halálakor alig egy hete töltötte be a 65. évét. Azért nem írom, hogy ünnepelte a születésnapját, mert valószínűleg épp az óbudai téglagyárban éhezett, vagy elcsigázva gyalogolt Hegyeshalom felé.

1132 Kresz Géza Utca

Monostorszeg Zombortól kb. 15 kilométerre található a Duna bal partján, közigazgatási területének nagyobb részét vadban gazdag ártéri erdők teszik ki, a település ma is vadászparadicsomnak számít. 1879-ben 5225 ember lakott itt, az itt élők többsége sokác, azaz horvát nemzetiségű volt, de a magyarok és a németek is jelentős kisebbséget alkottak kb. 1000-1000 fővel. Azt, hogy a Weinberger család hogy került Monostorszegre, nem sikerült kiderítenem, de annyi biztos, hogy a zsidó lakosok aránya az egész Apatini járásban elmaradt az országos átlagtól, Monostorszegen 1880-ban is csak 152 izraelita élt.

A családfőt Weinberger Ábrahámnak hívták, feleségét Saroltának. Nem világos, mivel foglalkoztak, de létezett abban az időben Weinberger néven egy befolyásos kereskedőcsalád a Délvidéken, tagjai Zomborban, Zentán is felbukkantak, és élt egy Weinberger család Újvidéken is. Hogy Vermes az ő rokonuk-e, az persze nem biztos, és a bizonyosságok keresését nagyban nehezíti, hogy a Weinberger akkoriban nem számított ritka vezetéknévnek Magyarországon.

Annyi valószínű, hogy ezek a monostorszegi Weinbergerek sem voltak nagyon szegények, legalábbis erre utal, hogy Józsefet már középiskolába is Budapestre küldték: 1899 júniusában érettségizett a VI. kerületi állami főreálban. Mivel ez egy nyolcosztályos iskola volt, elég valószínű, hogy 12 éves korától jórészt a fővárosban élt, viszont a későbbi népszámlálásokon ő maga 1900-at jelölte meg budapesti élete kezdőpontjaként, de talán csak azért, mert ekkortól volt hivatalos lakcíme a székesfővárosban. Érettségije jól sikerült, bizonyítványa szerint „jól érett”. Magyar nyelvből és történelemből jelest kapott, német és francia nyelvből csak jót, azaz kettest. Az ábrázoló mértan és a szabadkézi rajz már akkor is nagyon ment neki.

Érettségi után rögtön beiratkozott a műegyetemre, ahol igencsak zajlott az élet, a 20. századi magyar építészetet később meghatározó tervezők túlnyomó többsége ekkoriban járt az egyetemre. 1898-ban útjára indult az építészhallgatók kultikus diáklapja, a Megfagyott Muzsikus című periodika, aminek címe is tükrözte a generáció hangulatát: Goethe híres kijelentésére utal, miszerint az építészet megfagyott zene. A fiatal hallgatók ehhez hozzátették, ha ez igaz, akkor az építészek megfagyott muzikusok, kinevetik tehát a nagy klasszikust, de el még nem szakadnak tőle. Vermes nem tartozott közéjük, hiszen ő egy évfolyammal alattuk járt, a lap szellemisége viszont az ő diákéveit is meghatározta.

Vermes a végzése előtt egy évvel, 1902-ben, 23 évesen döntött a névváltoztatásról: 1903-as építész oklevelében már nem Weinberger, hanem Vermes József néven szerepelt.

Vermes József halála

Hegyeshalom község halotti anyakönyvében 1944. november 27-nél, a végkimerüléses halottak között 123-as folyószámon ott van egy „Vermes József műépítész” feliratú rubrika is. Nem derül ki sok a halottról. Halálát reggel 8-ra teszik (ahogyan aznap minden zsidóét), szülei neve ismeretlen, az elhalálozás helye Hegyeshalom, vallása izr., azaz izraelita. A halotti anyakönyv szerint 55 éves volt, de valójában nem annyi volt, hanem pont tízzel több. Hogy a hegyeshalmi anyakönyvvezető rontotta-e el, vagy Vermes esetleg maga érezte úgy valamikor a megpróbáltatásai során, hogy hazudnia kell az életkoráról, hátha úgy több esélye lesz a túlélésre, valószínűleg már soha nem fog kiderülni.

Vermes Józsefet ugyanis úgy pusztította el a holokauszt, hogy nem is maradt utána senki, aki emlékezzen rá. Az egyedülálló férfi kiterjedt rokonságának nagyobb része vidéken élt, családtagjait már 1944 nyarán koncentrációs táborba szállították, ahonnan soha nem tértek haza. Vermes budapesti, Rökk Szilárd utcai lakását már 1944 szeptemberében két segédmunkás foglalta el. Idős korára és a magyar zsidók elleni megbélyegző intézkedések dacára is megmaradt barátai, ha túlélték is a holokausztot és Budapest ostromát, nem keresték, legalábbis nincs nyoma annak, hogy keresték volna. Hagyatékát senki nem ápolta, nem maradtak fönn levelei, festményei és szobrai sem, bár művész volt, alkotásait ki is állították. Vermes Józsefet szinte teljesen kiradírozták a magyar történelemből, pedig nem volt akárki.

A november 27-én eltemetett 111 zsidó csodával határos módon túlélte ezt az utat, valószínűleg akkor haltak meg, amikor Hegyeshalom mellett a községi pajtákban és a szabad ég alatt kellett várakozniuk a november végi hidegben, hogy átadják őket a németeknek. A Csepelka által regisztrált halottak többségénél a halál okaként végkimerülést, végelgyengülést vagy tüdőgyulladást tüntettek fel.

A hegyeshalmi halotti anyakönyv Vermes József nevével

A Hegyeshalmi Tragédia

Az 1-es főúton Ausztria felé haladva, rögtön a Hegyeshalom belterületének végét jelző táblánál van egy kereszteződés. A jobbra kanyarodó út egy lakópark mellett az erdőbe vezet, majd beljebb kettéágazik. A bal oldali ág közvetlenül a lakópark mögött fut, majd kissé elkanyarodik, és még mélyebbre vezet az erdőbe. Aztán, amikor már derengeni kezdenek a fák közt a szomszédos szántóföldek, az útnak egyszerűen vége szakad. Régen Habsburg-Tescheni Frigyes főherceg majorságának egyik melléképülete állt itt, a helyiek úgy hívták, Vörös istálló.

1944. november 27-én, hétfőn tömegsírt ástak a Vörös istálló mellett annak a 111 zsidónak, akiknek halálát aznap jelentette Csepelka Jenő százados a hegyeshalmi jegyzőnek. 93-an végelgyengülésben haltak meg, 18-ukkal pedig kiütéses tífusz végzett.

A nyilas kormány 1944. október 18-án állapodott meg Adolf Eichmann SS-alezredessel, hogy Magyarország zsidókat ad át a németeknek a birodalom munkaerőgondjainak megoldása érdekében. Szálasi Ferenc nemzetvezető húzta ugyan a száját, hiszen ő belföldön is értékes munkaerőként tekintett a Magyarországon maradt zsidókra, de Edmund Veesenmayer birodalmi követ rábeszélésére belement, hogy kétszer 25 ezer zsidót „kölcsönadjanak” a németeknek.

Budapesten a csillagos házakban razziáztak a nyilasok, és a munkaképesnek minősített zsidókat kijelölt gyűjtőhelyekre (elsősorban az óbudai téglagyárba) terelték. November 6-tól kezdve innen indították őket útnak gyalogmenetben az átadás helye, azaz Hegyeshalom felé. Közben az ország több pontjáról is ugyanide hajtották a megmaradt munkaszolgálatosokat.

November 6. és 20. között, két hét alatt több tízezer férfit és nőt indítottak el Budapestről Piliscsabán, Dorogon, Süttőn, Szőnyön, Gönyűn, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron keresztül a nyugati határhoz.

A több mint 200 kilométeres úton sokan meghaltak az éhségtől és a szomjúságtól, de a menet őreinek kegyetlenkedése is rengeteg emberrel végzett. Az utat eldobált holmik és temetetlen holttestek szegélyezték.

A menetek a legtöbb civil szemtanút elborzasztották, még német főtisztek is „megrendítőnek” nevezték a látványt. A svájci követség képviselői november 23. és 27. között szemleutat tettek Budapest és Hegyeshalom között, 28-i keltezésű jelentésükben egyebek mellett azt írták, hogy a deportáltak „7-8 nap alatt rendszerint 200-220 kilométert gyalogoltak Hegyeshalomig. Azokat, akik megbetegedtek, gyakran agyonlőtte a kísérőszemélyzet, vagy hátrahagyták őket elhagyott csűrökben, ahol orvosi segítség nélkül tengődtek, csak ritkán intézkedtek az élelmezésükről és akkor is legfeljebb egy adag híg levest kaptak naponta. […] Hangsúlyozzuk, hogy a csoportok legfeljebb 3-4 adag levest kaptak a gyalogmenet egész ideje alatt, de rendszerint több napig egyáltalán semmit nem kaptak enni.”

Raoul Wallenberg és Per Anger, a svéd követség munkatársai, november végén járták be autóval az útvonalat, és hasonlókról számoltak be. „Az utat hozzávetőlegesen 8 nap alatt teszik meg. Ez alatt az idő alatt a zsidók sehol sem kapnak fűtött szállást. A legtöbb helyen, ahol mostanáig éjszakáztak, kielégítő ellátási lehetőség sem volt… A hiányos ellátás és a hallatlan szenvedés, amelynek ezek az emberek ki vannak téve, azt eredményezi, hogy sokan közülük gyomorpanaszok következtében meghalnak. A menetelők között nagy számban vannak 60-70 év közötti személyek, súlyos betegek, gyermekbénulásosak, stb. 10-14 év közötti gyerekek, egy törpe, egy árja nő, személyek cipő nélkül, személyek, akiknek felszerelését az Újlaki Téglagyárban a nyilasok elvették, személyek, akiknek igazolványait, vagy külföldi útiokmányait az Újlaki Téglagyárban, vagy másutt, megsemmisítették. Sok menetelő azt állítja, hogy egész idő alatt sem rendesen enni, sem aludni vagy mosakodni nem tudott. Az emberek annyira megviseltek, hogy majdnem állati állapotba juttatták őket. Urak és hölgyek az országúton végzik el szükségletüket, anélkül, hogy félreállnának, vagy a körülöttük állókkal törődnének.”